Rolla Margit: Kaffka Margit. 2. Út a révig (A MTAK közleményei 12. Budapest, 1983)
Út a révig
195 férfi kórterem volt, bár okul azt mondották, de a fia akkor már súlyos állapotban volt. Nagynehezen sikerült csak visszafektetni ágyába. Senkinek nem válaszolt, elsősorban a tanár úrnak nem, akire láthatólag nagyon megharagudott. A sok súlyos beteg jelenlétében lejátszódott izgalmas jelenet valamennyiükre nagyon lehangolólag hatott. Amúgy is, túlzás nélkül mondhatom, állandóan könnyes szemmel jártunk orvosok, mert a halálnak ekkora aratását nem tudtuk könnyek nélkül nézni. Fiatalok voltunk és tehetetlenségünk a betegséggel szemben nagyon felizgatott. Az akkori háború borzalmai csak megszűrve érkeztek hozzánk és a háborús belbetegek, akik már a fővárost elérték, nagyrészt gyógyulással hálálták meg az önfeláldozó orvosi munkát. De itt gyógyszerek, injektiók tömege mit se használt. Közvetlen feljebbvalóm, az osztályt vezető orvos, lelkes segítésre mindig kész fiatal kollega, együtt könnyezett velem és a szorongva érdeklődő hozzátartozókkal, akiknek természetesen a betegek látogatása tilos volt. Az izgalmas délelőttöt követőleg letörten ültem az ebédlőasztalhoz, de még hozzá sem kezdhettem az ebédhez, amikor házitelefonon jelentették, hogy Kaffka Margit hivat. Nyugodtan ült az ágyában és első pillanatban örültem őt megnyugodva látni. "Most küldtem az uramért, — mondotta — kérem, üljön az ágyam szélére, szívjon fel a fecskendőbe olyan anj'agot, amellyel életben tud tartani, míg ő ideér. De ez esetleg nem sikerül, így magának mondom el végrendeletemet, hogy az uramnak közvetítse. (Szóról szóra emlékszem arra, amit akkor mondott.) Többet jelentettem a magyar irodalomnak, hogy ne egy intelligens ember üljön a halálos ágyamnál." — Én szótlanul ültem az ágya szélén, egyik kezemben a coffeines fecskendőt tartva, a másik kezemet ő fogta két kézzel; nem is igyekeztem megnyugtatni, tudva, hogy csak az ellenkezőjét érném el azzal, — "Mondja meg az uramnak, — folytatta — akit imádtam és oly boldog voltam vele, amilyen boldogságot csak álmodni tudtam, hogy ne gyászoljon engem. Ne állítson sírkövet, az én emlékezetemet nem egy sírkő fogja őrizni. Nősüljön meg hamar, de csak olyan nőt vegyen feleségül, aki éppen úgy a magasba viszi, mint ahogyan én vittem. A fiamból, aki egy egyszerű gyerek, neveljenek becsületes embert." Egy óra hosszat ültem az ágyán, mikor Bauer Ervin sápadtan megjelent. "Most menjen innen", szólt rám szinte keményen. Átölelte az urát és ugyanabban a helyzetben találtuk őket a délutáni vizit alkalmával, mint mikor engem elküldött magától. Az ügyeletes orvos éjjel többször megnézte, nem volt semmi kívánsága, csak az urával suttogott, vagy szótlanul átölelve tartotta. Másnap, vasárnap a professzor már reggel 9-kor bent volt a klinikán a sok súlyos beteg kedvéért, mert egyébként vasárnap nem szokott bemenni az intézetbe. Vele együtt mentünk fel a betegszobába. Megdöbbentünk Kaffka Margittól, Az arca szilvakék volt. Én első pillanatban azt hittem, hogy a kék anyaggal bevont ágyneműje reflektál az arcán, de ez a halál reflexiója volt. Szó nélkül engedte megvizsgálni magát. Mikor a professzor megkopogtatta a tüdejét, mi mellette állók is hallottuk, hogy az egész felületen nem kapott u.n. tüdő-kopogtatási hangot, az egész tüdeje beszűrődött volt. Megértettük Bálint professzor tekintetét. A vizit sokáig tartott, minden ágynál hosszan időztünk.
