Rolla Margit: Kaffka Margit. 2. Út a révig (A MTAK közleményei 12. Budapest, 1983)
Út a révig
194 vasárnap mentem érte az édesanyjához." — írja fiáról. — "Édesanyja akkor még teljesen egészséges volt, s még panaszkodott, hogy tüzelőjük nincs és kályhájuk is rossz. Lacit magammal vittem, s abban állapodtunk meg, hogy a következő vasárnap délután megy édesanyjához és nála marad egy hétig. így is történt." — Tehát Laci 25-én, vasárnap ment haza anyjához és 26-án szállították be őket a kórházba. íme az utolsó napok története: "1918. november 24-én szállították be fiával, Fröchlich Lacival együtt az I.sz. Belklinkára, amelyet akkor Bálint Rezső[124] professzor vezetett. A már túlzsúfolt influenzás osztályra kerültek mindketten. Ez az osztály két 10 ágyas kórteremből állott és a járvány előtt férfiosztály volt. A továbbiakban van jelentősége annak, hogy megemlítem, hogy a két kórtermet ajtó kötötte össze egymással. Az egyik betegszobában most nők, a másikban férfiak voltak elhelyezve és természetesen mindkettőben annyi pótágyat állítottak fel, amennyit a betegek zavartalan ellátása megengedett. — Kaffka Margitnak u.n. jó helyet juttattak, a fal mellett kapott ágyat és kivételesen megengedte a professzor, hogy saját ágyneműjét használhassa. Fia a szomszédos férfikórterembe került. A két kórterem között természetesen tilos volt a közlekedés, de a tilalom fölösleges is volt, hiszen a klinikára olyan súlyos betegek kerültek, akik az ágyat egy percre sem hagyhatták el. Anya és fia teljesen egyforma tünetekkel kerültek hozzánk. Rendkívül magas láz mellett objektív elváltozás nem volt kimutatható egyiküknél sem. Igy valamenynyien bíztunk, hogy a fiatal szervezet (38 éves volt akkor Kaffka Margit, fia 12) megbirkózik a gyilkos kórral, annak a tapasztalatunknak ellenére, hogy az akkori járvány éppen az erős, egészséges fiatalokat döntötte sírba. Kaffka Margit az első pillanattól fogva a halálra készült, orvosai megnyugtatni igyekező szavára lemondóan legyintett. Keveset beszélt betegtársaival, de ezt úgy az ő, mint társai állapota indokolttá tette. De állandóan figyelt és megfigyelt mindent. Érdekelte a körülötte levők sorsa, csak egy-egy kérdéssel árulta ezt el. Engem — aki a nagy tisztelettől és aggódástól szólni sem mertem, mint V. éves orvostanhallgató a nagy írónőhöz — tisztelt meg azzal, hogy egyet-mást megkérdezett tőlem a betegekre vonatkozólag. Igaz, egyedüli nő voltam az ott működő orvosok között. Egy alkalommal, amikor már félhomály volt a szobában, magához intett. "Figyelje csak, — mondotta — az ágyak felett elhelyezett kerek fekete fejtáblák, amelyekre fehér krétával van a betegek neve felírva, ebben a homályban mind halálfejnek látszanak. Sok érdekeset figyeltem itt meg és ha felgyógyulok, az itt töltött időről regényt fogok írni. És abban magának szép szerepet szántam." Azt nem is kell mondanom, hogy ez a megjegyzése milyen határtalanul boldoggá tett. Fröchlich Lacinál időközben már kimutatható lett az a massiv tompulat,amely a halálos tüdőgyulladás fizikális jele. November 30-án, szombaton délelőtt a tanári vizitnél ismét a halálról beszélt. Bálint professzor megnyugtató szavaira ingerülten felelte, hogy ő jobban tudja, mi vár rá. Ingerült válasza a professzornak szemmelláthat ólag rosszul is esett. Mikor a tanár már eljutott a terem másik végébe, Kaffka kiugrott az ágyból és az ajtó felé szaladt, amely a fiától elválasztotta. Az utolsó pillanatban fogta meg ingét az ápolónővér, közben már a tanár is odaért, szaladva és az ajtó előtt formálisan birkóztak. — Természetesen nem azért nem akarták a fiához engedni, mert az
