Szántó György Tibor: Az akadémiai könyv- és folyóiratkiadás története (A MTAK közleményei 11. Budapest, 1983)
II. Az Akadémia kiadói tevékenysége a felszabadulás után
63 legszélesebb rétegeit vonták vevőkörébe. Idegennyelvű szakfolyóiratai a világ legfejlettebb országaiban is keresett folyóiratokká váltak. A Nyomda is igyekezett lépést tartani a fejlődéssel, eleget tenni az egyre magasabb követelményeknek. Technikai felszerelése a legbonyolultabb képletekkel, távolkeleti képírással is megbirkózott. 1955-től folyamatos rekonstrukció zajlott le. Korszakunk végére a Nyomda állóeszköz-állománya 3, 5-szeresére nőtt, termelési értéke 1952-höz képest 100%-kal emelkedett. Béralapja 90%-kal — 9, 7 millió Ft-ra — nőtt, miközben a létszám mindössze 7% -kai lett magasabb (496 fő — tehát relatíve csökkent). A Nyomdánál a könyvtermelés részaránya 1952-ben mindössze 44,9% volt, 1959-re 87,3% -ra emelkedett, azaz csaknem megduplázódott. [49] Nemzetközi könyvkiállításokról hazahozott kitüntetések, díjak, a magyar kiadók közötti versenyekben elért rendszeres jó eredmények egészítik ki a sikerlistát. Szólnunk kell azonban a periódus néhány jellegzetes, olykor ma is létező gondjáról, problémájáról, annál is inkább, mert azok az Akadémiai Kiadón keresztül egész művelődéstörténetünk egy fontos és nehéz időszakát jellemzik. A problémák egymással bonyolult, szövevényes kapcsolatban álltak, a szálak kibogozása, okozati sorrendiség felderítése korántsem egyszerű feladat. A láncban az "eredendő" problémát abban látjuk, hogy az Akadémiai Kiadó speciális tudománypolitikai szerepe, helye, és az ennek adekvát szervezeti forma a kiadványozásban nélkülözhetetlen rugalmasságot, gyorsaságot nem tette lehetővé. Az I. osztály — egyik beszámolójában, némileg túlzóan — úgy fogalmazott, hogy a Kiadó a szerzők számára más kiadóknál "előnytelenebb feltételekkel" dolgozik, és az "aktuális témájú könyveket, tanulmányokat szinte teljesen kizárja az akadémiai könyvkiadásból."[50] Az "előnytelenebb feltételek", a lassúság, az "akadémiai színvonal"-ra való törekvésből automatikusan adódtak. A Kiadónál a kéziratok sokkal tüzetesebb lektoráláson estek át — egyébként érthetően — mint másutt, ezzel viszont az átfutási idő jelentékenyen meghosszabbodott. A hosszas és sokszor túlzottan óvatos szakmai-ideológiai lektorálás táplálta az Akadémiai Kiadóval szemben sokszor hangoztatott "agyonlektorálás" vádját. Ennek illusztrálására csak egyetlen, túlzásaiban is jellegzetes példát említünk. A Cseh-Magyar Szótár ideológiai lektorai 1952-ben kihagyásra javasolták az "elad valamit", "középút", "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok", "lakáshiány" stb. szavakat, kifejezéseket. Az ilyen és ehhez hasonló aggályoskodó, olykor a komikum határát súroló túlzások zömmel tárgyalt korszakunk első felében fordultak elő, és alkalmasak voltak arra, hogy a szerzők más kiadókhoz forduljanak kézirataikkal, vállalva annak a szakmai presztízsnek az elvesztését is, amelyet jól csengő nevével csak az Akadémiai Kiadó tudott biztosítani hazai tudományos kiadóink között. A nagyfokú ellenőrzés — ma már jól láthatóan — fölöslegesnek bizonyult. Az Akadémiai Kiadónál is jelentek meg szakmailag nívótlan munkák és fordítva, más kiadók is gondoztak az "akadémiai színvonalat" elérő könyveket. A szerzőket persze nemcsak az "akadémiai színvonal" akár adminisztratív úton való biztosítása, az ebből származó meghosszabbodott megjelenési határidők, hanem a jobb honorárium-lehetőségek is más kiadók felé orientálták. A honorárium kérdésének, alakulásának akár külön tanulmányt is szentelhetnénk. 1952-ben, 1954-ben, 1955-ben, 1956-ben és 1958-ban jelentek meg a honorárium-tarifákat
