Rolla Margit: A fiatal Kaffka Margit (A MTAK közleményei 10. Budapest, 1980)

A fiatal Kaffka Margit

társnőimnek szóló édes léhaságokat nem tudnám lefirkálni, — pedig nem lévén előadás, —mindennél okosabb foglalkozás mégis, — levelet írni. Hogy miért vagyok rosz kedvű? Magam se tudom! A szünidő, a csend, az énekes mise, (igazgatónk névnapja van) — ősz, karácsony közeledte, — sok, sok emlék, vagy tán csak egy bosszantóan ostoba, helyi gyártmányú férczdráma tegnap este, — de nagyon savanyu vagyok. Rád gondoltam! Vájjon elveszett-e már a kapocs lelkünk közt, — a gondolkozásunk közös fonala, — elszakadt- é ez a közös képzetkörrel vagy nem értjük meg egymást, —dehogy, — egyiket se' akarom hinni, hiszen lehet, hogy csak lusták vagyunk. De Dusi! Mi egymást neveltük olyanná a milyen, — érzékennyé mint a csigabiga és belső életűvé, — bolondossá, boldogtalanná és összetetté. Most már nem szabad elhagynod és udvariaskodnod, — követelem hogy a régi légy legalább is a férjhezmenetelig, — olyan régi, polgáristakorbeli barátnő, — mikor még jókedvűek, egyszerűek és kotynyelesek voltunk mind a ketten, -- mint két bolondos káposztapille, a mely színtelen és jókedvű fajtából olyan sok repked tavasztájon. Légy jó kis lány Dusi! írj mielőbb, — hosszút. Mit csinálsz, hogy élsz, mire gondolsz? Józsi! Vagy tán más? Hisz az nem baj, — ne hidd, hogy előttem következetesnek kell látszanod! Ismerlek téged és mint mondottam, — tudom hogy nem az urad lesz az utolsó eszményed. A tökélyt más egy személyben együtt keresi, osztatlanul, s hozzáképzeli, melléálmodja a hiányzókat ahoz az egyhez. A te csélcsap fantáziádat azonban csak egy egy része, — eldarabolt alakja ragadja meg, — most az erő, — majd az eleganczia, — ősemberi vadság, — vagy századvégi gyöngédség — felváltva. És változni fognak a szerelmeid az egész életen át, — és ez nagyon kellemes, édes dolog lehet, — kevésbbé nyomasztó egy nagy szenvedély súlyánál, — csak as átmenetek lehetnek szomorúak, hidegek egy kicsinyt. De én figyelemmel kisérni, tudni, hallani akarom a lelked átalakulását és várom a merev hosszú betűidet minél hamarabb. Én mindenben a régi! Sok a dolgom, — egyhangú, de azért kellemes az életem, — itt megbecsülnek, szeretnek, járnak utánam mivel hogy hasznomat veszik és nélkülöznének ha például megbetegedném. Es ez nagyon jó! Különben, — csipkerózsa aluszik, — nem vagyok szerelmes egy cseppet se', tán nem is voltam, csak a képzelődésem működött. Nagy szó ugy-e? De most igazán ugy érzem. Szóval egyszerű lány, rektor kisaszszony lettem tetőtől talpig, — helyesírási hibákat korrigáló gép, — rendszabályokat gyártó rendőrfőnök lettem. Oda az álmaim, — a színek, mesék, a tétlenség édes hangulatai, — békés melankóliával siratom el, mivelhogy nem vettem sok hasznukat úgyse'. Csak egészséget, békességet kívánok, jó vizsgát, szép fizetést, nagy pensiót, nyárspolgárias becsülést, — szóval; közönséges vagyok. Igen, — ha ismersz engem, akkor tudod, hogy ezt is képes vagyok a végletekig hajtani. Te! Én a ki tizenkét esztendős koromban piros kötőpamut szálával megjegyeztem az első rügyét a fagyaibokornak, — és megnéztem mindennap ezt a zöld tavaszi mosolygást, — én csak tegnap vettem észre, hogy im megőszült egészen. Hogyan