Bibó István: A rákoskeresztúri egykori Podmaniczky-Vigyázó kastély története (A MTAK közleményei 8. Budapest, 1979)
III. A kastély múltja
36 A háború után az Akadémiát továbbra is foglalkoztatta a kastély sorsa. Az 1945 júl. 19-i ülésen jelentette a főtitkár, Voinovich Géza, hogy a széthordott rákoskeresztúri bútorok és múzeális tárgyak felkutatása folyamatban van [74]. Az 1 946 febr. 4-i főtitkári jelentés a családi mauzóleum feltöréséről és a sírok kirablásáról tudósít. A helyi rk. plébános és az evangélikus lelkész az Akadémia megbízottjának jelenlétében a grófi család tetemeit visszatétette a kriptába, s az Akadémia Igazgató Tanácsa hozzájárult ahhoz, hogy a mauzóleumot az evangélikus egyház ravatolozó céljára használhassa [75]. A kastély időközben valamilyen módon a Földművelésügyi Minisztérium rendelkezése alá került, amely hajlandó lett volna visszaadni az Akadémiának; az Akadémia azonban nem tudta volna helyreállítani sem a sérült épületet, sem a háború alatt teljesen kipusztított környező 28 holdas parkot. így az Akadémia Igazgató Tanácsa 1947 elején úgy határozott, hogy lemond az épületről, amely végül is tanácsi, illetve állami tulajdonba került [76]. 1948-ban a kastélyt műemléki gondossággal helyreállították [77], Azóta többféle célra szolgált: volt termelőszövetkezeti iroda, majd 1960-ig gimnázium, végül — jelenleg is — nevelőotthon. 1960-63-ban a nevelőotthonná való átépítés kapcsán újabb gondos helyreállítás történt; ezt falkutatás előzte meg, melyről részletes felmérési- és fényképdokumentáció is készült. Ennek ellenére a munkálatok során a meglévő neobarokk architektúrát állították helyre, a díszes — valószínűleg kivétel nélkül neobarokk — kályhákat lebontották és ládákban a padláson helyezték el [78]. 1973-ban a régi kocsibehajtó kaput a főépület keleti végénél — régi kődíszeinek megtartásával — kiszélesítették [79] , s ugyanekkor kötelezte a Budapesti Műemlékfelügyelőség az ingatlan kezelőjét a főépület és az istálló helyreállítására [80]. Azóta a teljes épületegyüttes felújitása került napirendre; ehhez a munkához készült az az építéstörténeti dokumentáció is, mely jelen tanulmányunk alapját képezi [81]. A mauzóleum és környéke az 1940-es évek végén a Gerő tszcs birtokába jutott. Az épület rézlemez-fedelét 1947-48-ban a MÉH-nek eladták, belsejének márványpadlóját összetörve a sertésólakhoz vezető járda épitéséhez használták fel, a környékét pedig — mely egyben a kastélynak is közvetlen környezete volt — disznólegelőnek használták. 1954-55-ben helyi kezdeményezésre a mauzóleumot Rákosvidéki Tájmúzeum létesítésére akarták felhasználni, ami egyúttal a fokozatosan romló épület megmentését is jelentette volna. A XVII. kerületi Tanács 1955-ben levélben tájékoztatta a tervről a Múzeumok és Műemlékek Országos Központját, a Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztályát és a Gerő tszcs-t. Az említett hatóságok magukévá téve e tervet, indoklásukban kimondták, hogy a mauzóleum mint a műemlék kastély tartozéka maga is védettséget élvez; a Minisztérium válaszlevele egyúttal megjegyzi, hogy a helyszíni szemle időpontjában a mauzóleum "sertések állandó pihenőhelye" volt [82], Az ügy további menetére vonatkozólag csak hézagos adatok állnak rendelkezésünkre, s csupán a végeredményt tudjuk biztosan: legkésőbb az 1960as évek közepére a mauzóleumot szétverték és lebontották [83]. Hogy a Magyar Tudományos Akadémiának Széchenyi István óta legjelentősebb adományozója, akiről Budapesten utca van elnevezve, szüleivel együtt ott nyugszik-e megjelöletlenül betemetve a kripta helyén, vagy kihantolva máshová vitték őket, nem tudjuk [84],
