Fejezetek a 150 éves Akadémiai Könyvtár történetéből (A MTAK közleményei 2. Budapest, 1976)

A természettudományok és a matematika az Akadémiai Könyvtárban

terjesztő erőlködések, „A csalhatatlan önszámító"-k, „Az önszámolás művészete"-szerű alkotások. Értékes anyag most már itt is legföljebb a cserében ha található. A csere őrzi annyira-amennyire a tudomány nagy, nemzetek feletti áramának éltető szellemét. A cserekapcsolatok az Akadémiai Könyvtár történetének külön megírandó fontos fejezetét képezik. Lényegesek a természettudományos és matematikai anyag szempontjából is, bár ezen a területen az Akadémiánál „csereerősebb" intézmények és társaságok (Nemzeti Múzeum Növény- és Állattárai, Földtani Társaság majd Intézet, Természettudományi Társulat, Mathematikai és Physikai Társaság, az ó-gyallai és herényi csillagdák, egy-egy nemzetközi hírnévre és jelentőségre szert tett egyetemi tanszék, a mezőgazdasági kísérletügyi hálózat stb.) erősen „rontották" az Akadémia esélyeit. Azután meg a jól menő csere rengeteg levelezéssel, törődéssel, aprómunkával jár, s az Akadémiai Könyvtár kevés és így munkával állandóan túlterhelt tisztviselője közt bizony egy sem akadt, akinek pont a természettudományos-matematikai csere lett volna szívügye. Még tán az egész más érdeklődési és kutatási körű Hellebrant Árpád tett ezért is legtöbbet; az ő kiemelkedő szakértelmét s ügybuzgalmát azonban — életkörülményei szerencsétlen alakulása miatt - sohasem becsülték kellően, s vezető posztra a könyvtárban sose jutott.

1

3 Egyébként is szívvellélekkel bibliográfus volt; valósággal sziszifuszi munkával igyekezett például hiánytalanul begyűjteni a század végén s a század elején szószerint gombamód szaporodó periodikus nyomdatermékek csupán elvben „köteles" példányait (micsoda anyag lehetne reklamáló levelezése a magyar vidék ellentétekkel gyötört polgárosodásának történetéhez !),

1

4 annak azonban alig akad nyoma fogalmazványai közt, hogy a természettudományos cserét sürgette volna, vagy új kapcsolatokat igyekezett volna teremteni. Heller Ágost, a századvégi — tehát a „természettudományos" — korszak főkönyvtárnoka fizikus volt — akárcsak Eötvös és Szily — és hozzá tudománytörténész, mégpedig nemzetközileg elismert.

1

5 De összehasonlíthatatlanul több időt és energiát fordított mondjuk az Elischer-féle Goethe-gyűjtemény fölállítására és ügyeinek adminisztrálására, mint természettudományos és matematikai cserére és beszerzésre együttvéve ! Szily Kálmánt pedig, amikor átvette a főkönyvtárnokságot, már egyáltalában nem érdekelte a természettudomány. Nem mondhatni, hogy nem törődött a könyvtárral, de többnyire csip-csup hivatali ügyek és intrikák kötötték le legendás munkaerejét.

1

6 Ami ezen felül maradt, azt teljes egészében öregkora nagy szerelmére, a nyelvészetre — helyesebben a nyelvészkedésre — áldozta. Ilyen körülmények között a természettudományoknak inkább csak az jutott, ami jött magától. A kutatás XIX. századi jellege és társadalmi helyzete miatt azonban ez sem volt egészen jelentéktelen. A XIX. században ugyanis a természettudósok s matematikusok java, közéjük számítva a nem különösebben híres vagy kiemelkedő szerény kutatómunkásokat is, még rendületlenül hitt a tudomány világjobbító hivatásában, bízott a tudomány nagy, nemzetek feletti respublikájában. Az oktalan Habsburg-terror is hazánkra irányította a figyelmet, úgyhogy az Akadémia újraindulásával számos természettudományos társaság jelentkezett cserére, köztük olyan nevezetesek, mint a washingtoni Smithsonian Institution

1

7 1850-ben és a pétervári Orosz Birodalmi Földrajzi Társaság

1

8 1857-ben. A csere azután a matematikai-természettudományos szakokban is állandóan növekedett,

1

9 kivált a századfordulón, miután a Berichte kiadásával az Akadémia — megint elsősorban Kőnig Gyula sürgetése s munkája nyomán — végre reális csereér33