Csapodi, Csaba: Conservation of the Manuscript and Old Book Collections at the Library of the Hungarian Academy of Sciences. Methods and Results. 1949–1964 (A MTAK kiadványai 44. Budapest, 1965)

Másfél évtized nem sok idő. Mégis elég ahhoz, hogy a könyvtár egy részlegének képe gyökerestől megváltozzék, egy korábban teljesen mellőzött feladatkör kibontakozzék az elhanyagoltságból. Ilyen mellőzött feladatkör volt könyvtárunkban az állományvédelem, konzerválás, restaurálás területe. Nem különleges akadémiai könyvtári jelenség volt az, hogy az állományvédelem terén tizenöt évvel ezelőtt gyakorlatilag a nullapontról kellett elindulni. A könyvtári állományvédelem Magyarországon a könyvtárügynek mindig mostohagyermeke volt, ugyanúgy, ahogy sokáig ez volt a helyzet más, környező államokban is. Amíg a magyar könyvtári munka a legtöbb téren nagyjából együtt tudott haladni az európai átlaggal, addig az állományvédelemben évtizedeken keresztül még akkor sem történt semmi, amikor több ország nagy könyvtárai már értékes kísérleteket végző, eredményes munkát teljesítő műhelyekkel rendelkeztek. Azok után a biztató híradások után, amelyeket a Magyar Könyvszemlében lehetett olvasni a könyvtárosok és levéltárosok sankt-galleni konferenciájáról,

1 tehát arról a konferenciáról, amely először tárta föl a kéziratkonzerválás és restaurálás problémáit, sajnálatos módon az első világháború kitöréséig nem történt semmi. Pedig akkor még meglettek volna a szükséges anyagi föltételek. Hogy az első világháború alatt és után Magyarországon bekövetkezett teljes gazdasági leromlás, majd a rövid konjunktúra után hozzánk is elérkező gazdasági válság idejében nem sok történhetett, az magától értetődik. Sőt a helyzet erősen romlott is azzal, hogy még az egyszerű könyvkötésre is alig volt pénzügyi fedezet könyvtárainkban és így — egy-két különlegesen kedvező helyzetben levő könyvtár kivételével — kényszerűségből feledésbe merült az az elv, hogy könyvtárba csak bekötött könyv való, mert még a használatlan vagy alig használt könyv is szétszakad a raktári állványon a mellőle kivett könyvek okozta súrlódástól, sőt egyszerűen a raktári tisztogatás, leporolás, porszívózás során is. Ilyen körülmények közt szó sem lehetett arról, hogy bármelyik nagykönyvtárunk sok költséggel járó kézirat- és könyvkonzerváló műhelyt, kísérleti laboratóriumot rendezzen be és megkezdje az értékes állomány rendbehozását. A második világháborúval járó szörnyű pusztítások azután megsokszorozták az előző generációktól örökölt, már önmagukban is nagy feladatokat. — Semmivel sem volt kedvezőbb a helyzet a levéltárakban. Az egyetlen kezdeményezést a 30-as évek végén a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának akkori főigazgatója, PITZ JÓZSEF 1 Erdélyi Pál: Régi kéziratok tatarozása. Magyar Könyvszemle 1898. 113 —123. L Fejérpataky László: A sanct-galleni konferencia. Uo. 321 — 343. 1. 25