Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet (A MTAK kiadványai 19. Budapest, 1960)

Mely dússá teszi azt, kinek Idővel birtokába jut; Ragyogni, sőt vakitni tud; Szépsége tündöklő sugárán A harmat, a nap és szivárvány Egymást felváltva enyeleg; De, bár ég, olvadoz, remeg, Érzése nincsen és hideg. S mást nem kíván, mint foglalót, Drágát, nemest, hozzávalót. Most, Játva álmaidban őt, A szép, magasztos, büszke nőt, S a hóditó pompát körűi: Lelked, mint a hajós, örül, Kinek mosolyg az enyhe rév, S kérded: „Leány, mi kell egyéb?" Arany mintha valóban a nagyranéző szülői lélekben olvasna: mi kell a lánynak több, mint a „hódoló pompa", amit megadni kevés és szűk Szalonta. íme a messziről jött előkelő katona: ő jelenti a célt s adja a keretet Betti szépségéhez, műveltségéhez, a lehetőséget a társadalmi karrierhez. „Leány, mi kell egyéb?" Mi kell? — Egy szende kis virág, Mely kedvesen, de rejtve nyit, S a hosszú emberélten át^^ Csak egyszer, ah! egyszer-<dipit. Ama virág, mely a vadon Tüskéi közt is megterem, Taposva bár, nő szabadon; De nincsen annyi kincs, vagyon, Mely átültesse őt oda, Ahol önként nem fakada: Virágod, első szerelem! A leány, akit a költő itt fest valóban „szende kis virág", nem a budetini vár előkelő kisasszonya, sokkal inkább a vidék „vadon tüskéi" közt „rejtve nyitó" virág, akinek virág-szépségén maga is elámult, róla írt versében. Itt szépsége szomorúságot tükröz: Csak a könny, mely szemébe' forr, Mutatja, hogy még eleven. Fehér arcára fátyolul Gyász fürtinek árnyéka hull; 50