Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet (A MTAK kiadványai 19. Budapest, 1960)

Mint a családi hagyomány megőrizte, Arany „egyik látogatása alkalmával észrevétlenül magával vitte tanítványának az asztalon meglátott emlékkönyvét, másnap a zsalu levelei között becsúsztatta az ablakon; benne volt a vers:"

3

1 Egykori tanítványom emlékkönyvébe. Én láttam a bimbót, én láttam azt Midőn érezve a nyájas tavaszt Kezdett kifej leni: Örült a lelkem, és kéjjel telék, És mint hiú kertész, sokat merék, Sokat, reményleni. De ennyit nem. Keményem balga volt: Árnyékban sem mutatta a valót: Millyen lesz a virág. A természet rá csillogó mezet Szövött; a sok kontár kertész kezek El nem torzíthatók. Hintsed, virágszál, most hintsd bájaid. A hervadásnak messze napjait Rettegned nincsen ok: Érintsen bár a hervadás szele, Dús illatod, lényednek szebb tele, A szellem élni fog! Arany János A költő, amikor az emlékkönyvet Rozványéknál lapozgatta, nyilván elolvasta Gyuri barátja nehézkes verseit s talán éppen ezek szították fel költői kedvét: költeménybe foglalni volt tanítványa testi-lelki szépségét. Miniba Rozvány György verseiből motívumok is költöztek volna Arany költeményébe. Csak amig „a* tudomány szent illetésére a kebel ész-bimbót hajt" Rozvány Györgynél, addig Arany természetes képalkotásában a gyermeklány a virággá nyíló bimbó s költő-tanítója a „hiú" kertész, aki sokat, de ennyi szépet és jót mégsem mert remélni. A vers másolatát Rozvány György küldte meg Arany Lászlónak, midőn az sajtó alá rendezte atyja verseit — írja Voinovich.

3

2 Z ; AJÖM. VI. 217. 1. 44