Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet (A MTAK kiadványai 19. Budapest, 1960)

érdekli Aranyt az ő igénytelen személye, aztán nem is tudja ő, hogy címezze. Aranyt; nagyságos vagy tekintetes urnák? Kérdeztem tőle, hogy szólítottad meg otthon, feleié: „Jani bácsinak". — Most is ugy fogod megszólítani. — Mit gondolsz? — hogv tehetném ezt! — Ha máskép szólítod meg, kellemetlen érzést fogsz nála felkölteni. Megjegyzem, hogy Jóska barátom Budapestet Jurátus kora óta, azaz 30 év óta, nem látta és igy fővárosunk újra alkotása az ő szemének káprázat vala. Egészen meg lett igézve, varázsolva. Mondá: még csak a lánchidat szeretné meglátni. Elkisértem őt ide is. Itt ismét egy ujabb varázskép tárult fel Jóska barátom szeme elébe. Lelke gyönyöre az arca édes mosolyán tükröződött vissza. Eközben az akadémia palotájára tereltem figyelmét, s mondám: itt lakik Arany, s ba már lakása tövénél vagyunk, akkor már meg kell látogatnunk. -Jó, nem bánom, menjünk: de minden címzést kikerülni vigyázó leszek. Beléptünk Arany szobájába, őt egy alacsonyas karos székben ülve találtuk. Megdöbbentett arcának lefele tartó igen szomorú csüggeteg kinézése, s bogv ülését a szék karjára fektetett kezével támogatja. Ö busán csak feje mozdulatával látszott helyeselni látogatásunkat, s kezét nyujtá a szives fogadás jeléül. Majd oldalt felnézett Jóska fejére, kit régen nem látott, s ki azóta egészen ősszé lett. Epercben mozdulatlan, bus rideg arcán egy izomrándulást vettem észre, s azt, bogv szeme folyvást Jóska ősz fejére van irányozva, s eközben arca fokonkint szelídebb vonásokat kezd ölteni, majd egy kis mosoly is jelentkezik ajka körül, s ezután a szék karján nyugvó kezét felemeli s tenyerét a szék karjára támasztva, majd lábait is a szók alá húzva, lassú erőlködéssel felállani készül. Én segítségére kivántam lenni, de ő mondá: köszönöm Gyuri. Ha nehezen is, még lábra tudok állani. Ezután felegyenesedve, Jóska barátom elélje állott, s ennek folyvást fejére nézve elkezdi hüvelyk ujját, mutatókig, Jóska feje felé bökdösni, is megszólal. „Jóska öcsém! Jóska öcsém! Nem a fekete holló ül már a jegenyefa tetején, hanem a fehérholló," s erre kezdett már édesen mosolyogni. Az én kedves barátom, ki megilletődötten állt Arany előtt, s ki, feszélyezve érezte magát Arany reá szegzett nézése, majd hüvelyk ujjának, lassú tempóban, feje felé bökdösése által: amint megértette a jegenyefa tetején ülő fekete hollót, mosolyogni kezdett, s megfeledkezett azon feltett szándékáról, hogy Arannyal szemközt minden cimézgetést kikerülend, hirtelen megszólalt: Emlékszik még Jani bácsi, hogy ez nekem egykor kedves dalom volt? -— Jól emlékszem kedves Jóska öcsém. Tudom, jól és szépen énekelte. Erre én is megszólaltam: „Áldott hű társad, a jó humor — Jani barátom - téged nem akar elhagyni. — Ugy vagyok én az én humorommal, mint a fogfájós a táncával, hogy kínjában táncolja. -— Csakhogy táncolhat, — felelém — te pedig humorisálhatsz. Kezének egy mozdulatával a mulandóságot jelezvén aztán kérdé tőlünk: mi járatban vagyunk Pesten. Elmondtuk, hogy a Munkácsi képe megszemlélésére jöttünk fel. Ez szép tőletek ! Általában dicsérik. En — sajnálom, — meg nem nézhetem. Örülhetünk, hogy ismét került egy hazánkfia, ki munkájával a külföldön nekünk becsületet szerez. 154