Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet (A MTAK kiadványai 19. Budapest, 1960)

betett más, mint a fentebb már említett Ercsey Juliánná, kit ő nagy és nemes szivével ellenállhatatlanul szeretett, s kiért egy uj életcéllal megküzdeni magút elhatározta. Kilépve a correlttorságból, jelentkezett a főszolgabírónál a megígért irnoki állásért: de ez már valamelyik jó kortesének fiái alkalmazta és mellőzte a vótummal nem rendelkező paraszt származásút, nem is képzelve, mily tehetség és nagyratörekvő egyén elől zárta el a kaput. Arany elpanaszoló szerencsétlenségét anyámnak, ki ekkor már nemcsak Arany, hanem imádott Julcsájn szívbeli panaszának is részvétteljes elfogadója és hű megőrzője volt. Anyám vigasztalta őket, amint tőle telhetett, szivhől jött részvéttel. Aranyt e nagy szívbeli bajában, még az is rendkívül elbusitotta, hogy állás nélküli állapotában; mikép vehesse ő igénybe házunknál szállás és élelemmel való elláttatását? Sorban irkált kérvényeket a főszolgabírókhoz irnoki állásért. Ezek közül többeket megmutatott nekem. Bizonyosan azért, hogy meggyőződjem ezekből, miszerint házunknál nem kiván terhiil lenni. I'cdig jól ludta máskép, hogy nővérem buzgó és sikeres tanításáért hálásan megosztjuk vele falatunkat. Írott egy kérvényt aradmegyei főszolgabíró Spécii Imréhez is, kiről hallá, hogy több, neveltetést igénylő gyermekei vannak. E kérvényben elsorolta, liogy képes gyermekeinek latin, német, francia, olasz és magyar nyelvbeli alapos oktatást adni, azokat szépírás, rajz és zenére is tanítani. Midőn o levelét nekem megmutatta, azt mondta: „pirul az arcom mindezeket leirni: tudom felét sem hiszik el. De mit tegyek? nem magain ért tente m h a n e m azért, kinek becsületbeli s z a v ani a t adtam hogy boldoggá t e s z e in." Spécii Imrétől, — pedig ez volt az utolsó reménylett révpartja, -—• nem jött válasz. Valószínűleg nem adott hitelt, hogy egy 22 éves ifjú annyi mindent tudhasson, s az egészet dicsekedő humbugnak vehette. . . . Arany a fentebb leirott szomorú állapotában egy kétségbeejtő lépést akart még megtenni, azt jelesen: hogy szülőföldjét örökre elhagyja. Madas György, szalontai fi ós Aranynak tanitótársa, Krassó-megyébe, Lúgosra ment mérnökgyakornoknak. Arany ennek megirt a szomorú sorsát. Madas épen az ő főnökének gyermekei mellé szerzett neki tanítói állást igen kedvező feltételek mellett. Arany ezt elfogadta és 1839 május havában Szalontárói elköltözendő volt. Már podgyászát, útra készen becsomagolta, s házunktól következő nap indulandó volt. Sára nénje, kiről e művem elején már felemiitém, hogy neki szoptató dajkája volt, eljött hozzánk tőle elbúcsúzni. Nyári idő lóvén, anyám, Sára nénje, Arany és én a tornác lépcsőjének karfájára ültünk mély szomorún, szemközt egymással. Jó darab ideig hallgattunk Arany mély búsulása felett. Majd Sára nénje, egy igen okos asszony, ki Aranyhoz oly viszonyban tartotta magát, mintha édes anyja lenne, megszólalt: „kedves Jani fiam! ne hagy el bennünket. Szalonta eltartotta még gyermekeit. Bizz a jó Isténben, megfogod te itt találni előbb-utóbb a magad kenyerét. Ne hagyj el minket édes gyermekem."! E szavakat mélyen meghatva mondá el Sára nénje. Mindnyájan könnyeztünk. Majd édes anyám vette át a szót, kérte maiadjon, -— ne hagyja el Julcsáját! Arany anyám végszavára „ne hagyja el Julcsáját!" indulatba jött. Csak ez egyszer láttam indulatának heves kitörését. Egész valója lángban égett. Halvány arca egészen kipirult, s indulatosan mondá: „kérem ne emlegessék J ulcsál, ugy fáj, mintha szivemet akarnák kiszakítani. Hogy maradid* 147