Csapodi Csaba: A proveniencia elve a könyvtárban (A MTAK kiadványai 17. Budapest, 1959)
12 ajánlottuk, beállítva a numerus currens sorozatába, akkor a könyvtárakat semmiféle különgyűjteménnyel járó munkatöbblet nem terhelhette volna, s mégis érvényesült volna az együttartás, a proveniencia követelménye. A könyveknek egyedekkénti kezelése folytán az államosított régi könyvtáraknak Magyarországon nyomtatott anyaga, — ami a szétosztáskor először került sorra, — már szétszóródott a legkülönbözőbb könyvtárak között. A magyar anyag szétszóródása azonban bármilyen sajnálatos is, nem teszi fölöslegessé a proveniencia elvének legalább a még szétosztatlan külföldi nyomtatványokra való alkalmazását. Tévedés azt gondolni, hogy régi könyvtárak a hungarica-anyag nélkül már könyvtártörténeti vagy művelődéstörténeti szempontból értéktelenekké váltak. Ellenkezőleg. Történeti szempontból éppen a külföldi eredetű anyag az érdekesebb. A hazai anyag meglétele a könyvtárakban természetes és a XVIII. század végéig majdnem sztereotip. Szerzetes könyvtárak állományában a nagyszombati, kassai, egri stb. nyomtatványok, protestáns iskolai könyvtárakban a debreceniek, kolozsváriak stb. A történelmi kutatás számára éppen az az érdekes, hogy külföldi természettudományi, filozófiai, irodalmi irányzatok hol, mikor, milyen mértékben bukkannak föl a magyar könyvtárakban. Ezen a téren a kutatás még alig indult meg, pedig rendkívül tanulságos eredményeket hozhatna a magyar tudománytörténet számára, és mindazok számára, akik a magyar társadalom múltbeli műveltségét kutatják. Annak a fontosságát is hangsúlyoznunk kell itt, hogy az említett kutatások számára nem elég annak a megállapítása, hogy valamilyen munkából egyáltalán található példány Magyarországon, tehát elég lenne egy példány fönnmaradása bárhol, hanem egy-egy munka általános, szélesebb körű elterjedése a fontos, erre a megállapítására pedig csak az ad módot, ha minél több régi gyűjteményt tudunk fönntartani. Természetes, hogy egy könyvtár, ha már nem a maga teljességében áll együtt az állomány, hanem például csak a külföldi eredetű könyvei, vagy még azok sem teljesen, sokat vesztett forrásértékéből, de mégsem veszti el műemlék-jellegét. A művészettörténészek és muzeológusok sem pusztítják el vagy engedik pusztulásnak az ókori és középkori épületromokat csak azért, mert már nem ép állapotban maradtak ránk, sőt esetleg már nem is maradt fönn más belőlük, mint az alapfalak. Hanem minden értékes maradványt föltárnak és konzerválnak a további pusztulás ellen. Ugyanez az elv vezethetné könyvtárainkat is. Megyei könyvtáraink egy évtized komoly munkája után most fejlődnek tudományos könyvtárakká. Számukra múltat adna, helytörténeti értékeket fölkutató és megőrző tevékenységük jelentékeny gyarapodása volna, ha igyekeznének összegyűjteni a megye területén egykor iönnállott értékes könyvtárak rom-emlékeit azáltal, hogy átvennék ezeket a Könyvelosztótól. Ne felejtsük el, hogy gyakran kétszáz, kétszázötven éves könyvtárak maradványairól van szó. Egykori főúri könyvtárainknak exlibrisekről, bélyegzőkről könnyen fölmérhető maradványait pedig a keszthelyi könyvtár mellé csatlakozva lehetne könyvmúzeumi gyűjteménnyé szervezni. A proveniencia elvének legmagasabbfokú végrehajtása még egy lépéssel tovább vezet. Ez pedig a széthullott régi gyűjtemények tényleges vagy virtuális (képleges) rekonstruálása. A virtuális rekonstruálás azt jelenti, hogy egy könyvtár az állományában föloldódott könyvtártesteknek a katalógusát állítja össze possessor-katalógusokban. Ilyenkor a régi könyvtár nem a maga kézzelfogható, bemutatható valóságában áll együtt, hanem csak a tükörképe katalógus alakjában. Ebben a tekintetben remélhetőleg a könyvtárak el
