Berlász Jenő: Az Akadémiai Könyvtár Kézirattárának átalakulása (A MTAK kiadványai 4. Budapest, 1957)

és a Kisfaludy Társaságtól örökölt különféle, részben nem is kézirat jellegű s többnyire igen nagy mennyiségű anyagot felölelő állagok ? Az, hogy a regisztratúra-jellegű levéltári anyag (a főtitkári, a könyvtári és a Kisfaludy Társasági irattár) a kézirattár anyagával semmiképpen nem elegyíthető, nem volt kétséges. Rögtön eldöntöttük, hogy ezek az állagok corpus separatumAiéuX lesznek kezelendők a kézirattár mellett, vagyis gyűjteményünket ezután szabatosan kézirattárnak és levéltárnak kell nevezni. .Nehezebb volt elhatározni, mi történjék a többi, kifejezetlen kézirati gyűjteménnyel. Legegyszerűbb az lett volna, ha az elődök példájára az egész anyagot beolvasztjuk a szakrendszerbe. A szakrendszer azonban a maga idejében sem volt szerencsés megoldás, mivel mesterkélten alkotot t keretek kedvéért széttépte a természetes úton, egy-egy személy tudományos irodalmi működéséből létrejött kéziratcsoportok összefüggését. A korszerű levéltári rendezés alapelve, a proveniencia szerint való anyag-együtt-tartás feltétlen alkalmazást követel a kézirattári gyakorlatban is. I)e hogyan lehessen ilyen új rendet teremteni? Hogyan egyeztessük ezt össze a fennálló szakrendszerrel; járjunk el úgy, mint a könyvtárak teszik : bontsuk lel a régi szakcsoportosítást, s alakítsuk át az egészet egy modern igényű rendszerré? Ez is elhibázott lépés lett volna. Nemcsak az tartott vissza bennünket ettől, hogy a szándékolt célt az anyag eredeti összefüggéseinek megállapíthatatlansága miatt általában úgysemértük volna el, hanem az is, hogy kegyelettelen és történetietlen cselekedetnek éreztük az elődök munkájának fel forgatását. .Magától adódott az a megoldás, hogy a régi szakrendszert, mint a kéziratlár kialakulásának tiszteletre méltó történeti emlékét érintetlenül fenn kell tartani, de le kell zárni, nem szabad tovább építeni ; másfelől ugyanakkor el kell kezdeni egy új, a proveniencia elvén alapuló szakokra nem tagolt korszerű rend kialakítását. Elhatároztuk tehát, hogy ezentúl a kéziratok szerzeményi eredete lesz az irányadó szempont az anyag elrendezésében, felállításában és feldolgozásában. Egy-egy személy által létrehozott vagy gyűjtött kéziratok - ideértve intézmények gyűjteményeit is — egymástól többé el nem szakíthatok, hanem együvétartozásuk sértetlen fenntartásával rendezendők, raktározandók és katalogizálandók. Akár több száz tételből álló hagyatékról, akár csak néhány darabból álló gyűjteményről lesz is szó, az mindig önálló szerzeményi keretként lesz kezelendő. Az új rend a raktári felállításban a következőképpen valósult meg. A szakrendszer feladásából logikusan következett a numerus eurrens-alapon való raktározás. Nyitott volt azonban a nagyságkérdés : milyen nagyságcsoportokban legyen az anyag felállítva? Két szélső megoldás állt előttünk : a korszerű könyvtári és a korszerű levéltári eljárás. Ismeretes, hogy a könyvtárak centiméternyi nagyságkülönbségek figyelembevételével állítják össze a polcsorokat. A levéltárak ezzel szemben csak kétféle szabványmérettel dolgoznak : a kisebb formájú (XVI XVII. századi) akták számára alkalmas 36 cm magasságú fasciculussal és a nagyobb formájú (XVIll —XIX. századi) akták tárolására szükséges 42 cm magasságú fasciculussal. A kézirattár számára egyik eljárást sem találtuk megfelelőnek : a levéltárét azért nem, mert a kéziratok nem szabvány méretűek, mini az akták, hanem cédulanagyságtól ívnagyságig terjedhetnek ; a könyvtári eljárást pedig azért nem, mivel új rendszerünk korlátai között nem lehet mindenféle nagyságú kéziratokból egész polcsorokat összeállítani. így jutottunk arra az elhatározásra, hogy két sajátszerű nagyságcsoportot létesítünk : egyet a kis- és középnagyságú, s egyet 16