Glänzel Wolfgang, Schubert András, Vasvári Lilian (szerk.): Kis tudománymetria, nagy tudománymetria... és azon túl (A MTAK Informatikai És Tudományelemzési Sorozata 8., 2001)

Hozzászólások

84 ANTHIPI POURIS álló aggasztó összevisszaság". Talán ismerősen hangzik, de ez nem a tudománymetriáról szól. A jóléti gazdaságtanról írták 1960-ban. Napjainkban is jól ismertek a gazdasági változók alakulásának előrejelzésére irányuló törekvések megdöbbentő eredményei. A gazdasági sajtó bővelkedik a tudományterületet illető kritikákban. Néhány főcím így hangzik: „Szüksége van gazdasági előrejelzésre? Az I Ching talán segíthet!" A vállalatok 9 milliárd dollárt költenek a nyugdíjalapokat kezelő pénzügyi szakemberekre. A kiadás nagy része fölösleges. Gyászos teljesítmény ez 200 éves történelemmel a háta mögött. Nem csoda, hogy a közgazdaságtant «komor tudományként» jellemzik. Ezzel szemben a tudománymetria néhány éves történelmével újszülöttnek számít (a Scientometrics című folyóiratot 1978-ban alapították). Elvárható-e jobb teljesítmény egy újszülöttől? A «közgazdaságtan» címszón belül számos aldiszciplínát különböztetünk meg olyan elnevezésekkel, mint mikroökonómia, makroökonómia, ökonometria, költségvetés-tudomány, jóléti gazdaságtan stb. Mindegyikük átnyúlik a többi területre, és összefonódik velük. Több mint 200 év erőfeszítése vezetett az egyetértés jelenlegi stádiumához és még mindig zűrzavaros állapotok uralkodnak abban a tekintetben, hogy hol kezdődik az egyik diszciplína és hol ér véget a másik. Azonban senki sem vádolja a közgazdaságtant válsággal az említett zűrzavar miatt. Ellenkezőleg, a zűrzavar úgy tűnik a teljes ismeretrendszer integrálására tett erőfeszítésből ered. A tudománymetriában a különféle aldiszciplínáknak sohasem volt alkalmuk arra, hogy egyénileg fejlődjenek, és megkülönböztessék magukat a többitől. Azonban ez nem feltétlenül a zűrzavarjele. A diszciplína fejlődhet úgy, mint a tudásnak egy interaktív szeletkéje vagy a különböző aldiszciplínák követhetik a saját fejlődési útjukat, és ezt követően kísérletet lehet tenni a tudományterület integrálására. Egy másik, a korral összefüggő probléma, a dolgok régi rendjét védelmezők ellenállása, amellyel minden új dolognak szembesülnie kell. A tudománymetria olyan területre tolakodott be, amelyet a nyugdíjba vonult professzorok «magánterületeként» tartottak számon. Azok az emberek, akik feltételezhetően semmit sem tudtak az egyes tudományterületekről, hirtelen jogot formálhattak a szakértői rangra, és hatékony kvantitatív eszközöket hozva magukkal, beleárthatták magukat a terület ügyeibe. Ennél is rémisztőbb volt az a tény, hogy az új eszközök hatást gyakoroltak azoknak az egyéneknek és szervezeteknek a megélhetésére és egzisztenciájára, akik korábban védettséget élveztek, és önmagukat minősítették. Nem csoda, hogy vannak még kétségek és kérdések az «idézetek mibenlétét» illetően. Főként az ismeretlentől való félelem miatt, az érintettek - rendszerint a tudományos közösség túlnyomó része - támadni fogják az új megközelítést. Amikor Dél-Afrikában egy, a kutatókat minősítő és támogató rendszert vezettek be, a tudósok számos esetben támadták a tudománymetriát még akkor is, ha a minősítés egy «peer-review» rendszeren alapult, és a tudománymetriát egyáltalán nem használták erre a célra. Az a tény, hogy a minősítést vállaló szervezet egy tudománymetriával foglalkozó csoportot is támogatott, elég volt ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsenek a két dolog között, és ez támadásokhoz vezessen. Mi a helyzet az alkalmazott kutatás kontra alapkutatás vitákkal kapcsolatosan? A tudománymetria inkább az alkalmazott, mint az alapkutatás területei felé látszik