Glänzel Wolfgang, Schubert András, Vasvári Lilian (szerk.): Kis tudománymetria, nagy tudománymetria... és azon túl (A MTAK Informatikai És Tudományelemzési Sorozata 8., 2001)
Hozzászólások
42 BELVER C. GRIFFITH értékelési módszereinek fejlesztéséhez is nagyban hozzájárultak. Még sok kihívás áll előttünk. Jelenleg a fő gondot az jelenti, hogy hogyan lehet egy kicsi, több irányzatot magába foglaló, és világon szétszórtan működő kutatási terület eredményességén javítani. Néhány megfontolandó javaslat Először is úgy gondolom, hogy a tudománymetriával foglalkozó valamennyi komoly szakembernek figyelembe kell vennie azt, hogy választott szakterületük műtermékek vizsgálatáról szól. Ezen a pályán a cél nem a tudomány vagy a tudóstársadalom, hanem az általuk létrehozott termékek vizsgálata. A tudománymetria fontossága nem a vizsgált irodalomból nyert adatokon alapul. A hangsúly az alapvető viselkedési formák megértésén és a megértés mértékén van. A vizsgálat tárgya nagyon sok minden lehet; kezdve a Nobel-díjasok publikációitól és idézettségétől, a tudósoknak a különböző korú publikációkra adott reakcióin vagy Saskatchewan egyetemi könyvtárának olvasói összetételén keresztül, egészen az AIDS-kutatók és diákjaik vizsgálatáig terjedhet. Ennek a koncepciónak a kidolgozása igen nagy jelentőségű lehet. A tudománymetriai cikkek címeiben a következő általános minta lelhető fel: „Az X szakterület irodalma az Y országban..." A különböző befolyásoló tényezőknek, melyekről sajnos alig esik szó ezekben a cikkekben, hangsúlyozniuk kellene a vizsgált témák, országok, téma-ország kombinációk és az adott helyzetre alkalmazható módszerek különlegességeiből adódó eltéréseket, annak megfelelően, ahogy ezt a kutató látja. Egy jó kutató a saját kontroll csoportjait egy elméletnek megfelelően fogja megalkotni. A tudománymetria jó része csak a metodológiában tűnik hibásnak - a valóságban azonban már az elméleti alapokkal is bajok vannak. A másik probléma a megfelelő utánpótlás képzésének hiánya. Szomorúan vettem észre, hogy nem tartottam fontosnak a szakterületünkön zajló munkáról alkotott véleményem közlését, mivel úgy gondoltam, hogy ez senkinek sem fog szakmai fejlődésében segítséget jelenteni - attól függetlenül, hogy a véleményemmel valaki egyetért-e vagy sem. Hasznos lenne valamiféle «adót» szedni minden szerződéses munka után, amiből minden évben 20-30 ember elmehetne egy munkacsoportba dolgozni Philadelphiába. A csoport egyharmada a Price-díjra jelölt és a díjat elnyert személyekből, a második harmada aktív kutatókból - az első harmad tagjainál fiatalabb szakemberekből, az utolsó harmad pedig új doktoranduszokból és diákokból állna, akik a prezentációk nagy részét készítenék. A legjobb megoldás az lenne, ha minden szinten létrehoznánk az alkalmasnak ítélt jelöltek csoportjait, akikből minden évben véletlenszerűen választanánk ki a munkacsoport tagjait. Miért pont Philadelphia? Azért mert itt van meg a szükséges adatállomány, és a különböző ötleteket itt rögtön ki is lehetne próbálni. Hogy miért pont így kellene kialakítani a munkacsoport összetételét? Ez a fajta megoldás hasonló lenne azokhoz a találkozókhoz, melyeket Derek Price és jómagam szerveztünk a hetvenes években, ahol a különböző szinteken álló résztvevők kölcsönösen tanultak egymástól.
