Braun Tibor, Bujdosó Ernő (szerk.): A tudományos kutatás minősége (A MTAK Informatikai És Tudományelemzési Sorozata 4., 1984)

II. KÜLFÖLD - 2. Az alapkutatási tevékenység értékelése B. R. Martin és /. Irvine

II.2. AZ ALAPKUTATÁSI TEVÉKENYSÉG ÉRTÉKELÉSE* Ma már kevesen vitatják, hogy szükség van az alapkutatási tevékenység értékelésére. Ahogy az alapkutatás léptéke nőtt, úgy nőtt az igény is egy világos és rendszeres tudománypolitikára, egy olyan politikára, amelyet értelmes módon csak a kutatási eredmények értékelése alapján lehet művelni. Amikor az alapkutatás még alig volt több mint hobbi, vagy akár csak ötven évvel ezelőtt is, amikor egy teljes egyetemi tanszék -mint pl. a Cambridge-i Egyetem Cavendish Laboratóriuma — berendezéseire fordított évi költségvetése mindössze néhány száz font volt, akkor magától értetődő volt a tudomány szervezésének és finanszírozásának kérdéseit a kutatókra, tudósokra hagyni. Nem volt szükség egy olyan politikára, amely az egyes tudományterületek prioritását kitűzze, és arra sem, hogy a kutatók teljesítményeit értékeljék. A tudomány művelésével kapcsolatos ügyek szabályozását magukra a kutatókra lehetett bízni. Ma azonban az alapkutatásra áldozott anyagi források olyan tekintélyesek, hogy a tudományok művelői többé nem remélhetik, hogy elkerülik azok vizsga pillantását, akik tudni szeretnék, vajon az állami támogatásokat olyan területeken költik-e el ahol ezek jól fiadzanak (bármilyen formában történjék is ez). Nagy-Britanniában a Science Research Council (SRC) (Tudományos Kutatási Tanács) költségvetése az 1978-1979 pénzügyi évre több, mint 150 millió fontra rúgott. Bár ennek az összegnek egy részét a mérnöki kutatás céljaira, más részét bizonyos, jórészt alkalmazott biológiai, kémiai és fizikai kutatásokra fordították, legnagyobb hányadát alapkutatásra költötték. Másszóval olyan kutatásra, amelynek művelésében a fő cél inkább a tudományos tudásanyag növelése, mintsem technológiai, társadalmi vagy gazdasági előnyök közvetlen létrehozása. A hetvenes évek gazdasági visszaesése tovább fokozta az alapkutatási politika, és így a kutatás értékelési módszerek iránti igényt. Az iparosodott nemzetek arra kényszerültek, hogy az állami kiadások minden területét gondosabban szemügyre vegyék. Míg az ötvenes és hatvanas évek gazdasági növekedési üteme általában lehetővé tette, hogy a közösségi kiadások egyes területeken, mint pl. a tudományos kutatásban nőjenek, sőt gyorsan nőjenek anélkül, hogy egyéb területeket érintenének, a mai helyzetben a közösségi kiadások egyik területének megnövelése rendszerint csak akkor lehetséges, ha más területeken viszont csökkentik a költségeket. Azoknak a kutatóknak, akik költséges szakterületeken, pl. a nagyenergiájú fizikában, az űrkutatásban, csillagászatban stb. tevékenykednek — ahol az új berendezések több tíz vagy százmillió fontba kerülhetnek — és akik támogatási szintjük további tényleges növelése érdekében érvelnek, ma már el kell fogadniuk kutatómunkájuk szélesebb körű, nyilvános felülvizsgálását. Ennek célja afelől megbizonyosodni, hogy milyen előnyök származnak a kutatási területek műveléséből és, hogy ezek az előnyök hogyan viszonyulnak a támogatásért versengő más területekből származókhoz. Többé már nem elegendő azt állítani, hogy egy bizonyos projekt meghatározott előnyökkel jár, vagy ,jó tudománynak" ígérkezik, ehelyett azt kell kimutatni, hogy a projekt minden valószínűséggel több nyereséggel jár, mint a többi versengő alternatíva. Ilyen döntésre csak akkor lehet jutni, ha a külön*B. R. Martin, J. Irvine: Research Policy, 12 (1983)61-90.