Bánkúti Imre: Az erdélyi consilium leveleskönyve és iratai, 1705, 1707-1710.
Bevezetés
A főparancsnok július végén sikertelenül kísérelte meg Kolozsvár ostromát, de tovább nyomulva elfoglalta Szászsebest és Szászvárost, valamint az érchegységi bányavidék területét. De a császári csapatokat megsemmisíteni nem tudta, csak viszszaszorította. A magyarországi trencséni katasztrófa oedig itt is csakhamar éreztette romboló hatását. 1708 szeptemberében a császári csapatok már betörtek az Érchegység területére, majd 17o9 elején csapásukat megismételték, s egyre merészebben nyomulva nyugati irányba, eljutottak egészen Nagybányáig. Károlyi részleges katonai eredményei tehát még abban az évben semmivé foszlottak. A Consilium, amely az előkészítő periódusban csak névleg szerepelt, később sem volt képes az ügyek vitelét kézbe venni, bár 17o8 májusában Károlyi átengedte neki az igazgatás ügyeinek intézését. Erejéből azonban csak két ülésre futotta, utána a Consilium tulajdonképpen szétesett: tagjai betegségre, balesetre, öregségre hivatkozva abbahagyták tevékenységüket. A hivatal munkája és létezése ezzel tulajdonképpen végetért. Nem volt más a sorsa a tisztek elszámoltatása céljából újból életre hívott bizottságnak sem, amelyet Rákóczi 17o8 nyara és ősze folyamán több személlyel is kiegészített. A katonai helyzet fordulata azonban a bizottság munkáját is lehetetlenné tette, ők is kiszorultak Erdélyből, illetve a Partiumból is, s jelentéseikben legfeljebb arról számolhattak be a fejedelemnek, hogy feladatuknak miért nem tudnak eleget tenni. Némileg kedvezőbb képet nyújt az Érchegység, a nemesfémés higanybányászat fontos centrumának az igazgatása. Erdélynek ez a része két tényezőnek köszönhette, hogy itt stabilabb maradt a kuruc igazgatás. Egyrészt ez a vidék a fejedelem közvetlen irányítása alatt maradt - talán ezért található viszorylag kevés adat a kiadott iratok közt erre az országrészre -, másrészt az itteni igazgatás élén az a Grabarics Jakab állt, akinek tehetsége, tisztessége élesen elütött a nemesi tisztségviselők morális szintjétől. Az utolsó néhány, mintegy féltucatnyi irat, amely már 17o9-171o-ből származik, nem más, mint a gyászos vég illusztrációja. Ezekben már nincs szó szervezett hivatalról, hanem csak menekültekről, akik személyes ügyeiknél és gondjaiknál távolabb nem látnak, őket már nem Erdély, hanem csak egyéni sorsuk érdekli. Számukra a szatmári kiegyezés megváltás, amely lehetővé teszi, hogy hosszas exilium, nyomorgás és bizonytalanság után visszatérhessenek birtokaik kényelmes nyugalmába és oltalmazó megyéjük kebelébe, ahol ők voltak az urak. Az erdélyi uralkodó osztály, a főurak és birtokos nemesség, a városok polgársága ennyire volt képes a XVIII. század 15
