Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből

Gersei Petthő Gergely

átkozott hazája vesztő és Nemzetségét rontó ember Basta Györggyel (az ki erre okot ada) egyetemben. "9) Mert Bocskaynak volt azért oka az elégedetlenségre: Basta és katonái "Halhatatlan (!) szörnyU Istentelenségeket ... tselekszenek vaia" a magyarokon, amit "a Tsászárnak nem panaszolhattak meg ... mert senkit eleiben nem bocsát vaia. A Német Tanács pedig senki panaszát ... meg nem jelenti vaia a Tsászárnak, mert ők abbui gazdagulnak vaia. Kiért a Magyar Nemzetség annyira megunta, utálta ... vaia a Német Nemzetséget és birodalmát, hogy immár csak azon gondolkodnak vaia (de igen titkon) miképpen találhatnának módot és alkalmatosságot benne, hogy ezt a tűrhetetlen nehéz igát ... magokról elvethessék... ", de ezt a megmozdulást meghiúsította Bocskay fellépése. Mire célozhatott itt Petthő? Egy modern ismertetője ebben a szavaiban már a Wesselényi összeesküvés első szálait véli felismerhetni. 10) Petthő homályos célzása mindenesetre alkalmat adna találgatásokra, de ez már kivül esnék munkánk körén. Bármint értette Petthő ezt a tervezgetést, az kétségtelen, hogy a gylllölt Bocskay gyűlölt felkelésének okát, ha nem is mentségét, Bocskay személyes sérelmei és önzése mellett Basta és serege kegyetlenkedéseiben és Rudolf helytelen kormányzásában látta. 1620-ban ls - ugy vélte Petthő naiv elgondolással - lett volna alkalom, hogy a magyar nemzet biztosítsa szabadságát német uralkodójával szemben: a Bethlen-féle besztercebányai országgyűlés alatt, mikor a francia és lengyel követek közvetítették Bethlenhez II. Ferdinánd és saját királyaik ajánlatát, mely a pápa, a spanyol, francia és lengyel királyok kezességét helyezte kilátásba, "ha Ferdinánd császár meg nem tartaná" a magyarokat szabadságaikban, és sérelem esetén "ők a Tsászár ellen támadnának a Magyarok mellett. N. B. Bezzeg" - teszi hozzá Petthő - "itt vaia ám egyszer kezünkön a dolog, itt kell vaia ám eszünkkel élnünk, jó Magyar Uraim. "H) Petthő tehát érzi a magyar rendi és nemzeti sérelmeket. Az is kétségtelen, hogy minden elkeseredése és németgyülölete ellenére - mely többször fellángol krónikája XVI. -XVII. századi részében - szilárdan a Christiana respublica (Európa) tagjának érzi a magyarságot, és a törököt tartja az igazi ellenségnek és veszedelemnek, ettől akar mindenképpen szabadulni, amit másképp nem lát lehetségesnek, mint a többi keresztény ország, elsősorban a Német Birodalom segítségével. Hiszen voltak derék német vezérek: a kitűnő Mansfeld Károly grófot Petthő is megsiratja, ennek halála szerinte is az egész kereszténységnek nagy kárára következett be, mert "ez felette bölcs volt és okos hadviselő fő Ur vaia, ki ha tovább élhetett volna a nyomorult Magyar Országnak kétség nélkül nagy haszonnal szolgált volna." (p. 139. ) A lotharingiai Philippi Emanuel Mercoeur herceg halála még nagyobb kár: mert "ez fölötte igen jámbor Isten félő Bölcs, okos és merész hadviselő vitéz Fejedelem vaia, kit ha Isten tovább éltet (! ) volna, bizonnyal remélhettük volna országunknak szabadulását... Adgyon Isten sok illyen Vezért országunknak. " (p. 151. ) Ez tehát Petthő politikai felfogása, sőt programja, melyet hirdet krónikájában is, amivel már ő is a publicisztikába modulál át, mint Révay, s más korabeli hazafias magyar történetíró. Mert az ő intelmeik már túllépik a pragmatikus, tanitó, példát és okulást mutató történetírás határait. A vallás kérdésében, a kor másik nagy magyar és európai problémájában, mint emiitettem, Petthő jő katholikusként kiáll vallása mellett, hiszen, szintén már említettem, történetírásának egyik fő ösztönzője éppen a magyar katholicizmus védelme volt. Igen fájlalja a protestantizmus elterjedését Magyarországon, s a mohácsi katasztrófa másik végzetes következményének tartja a kettős királyválasztás mellett. A Habsburgokhoz is nagyrészt azért ragaszkodik oly hiven, mert tőlük várja a katholicizmus megvédelniezését. "Ezek a sok országokbeli szörnyű nagy támadások és pártütések mind a végre indittattanak vaia" mondja 1622-ben a harmincéves háború kibontakozásáról, 408