Fülep Lajos levelezése VII.

Levelek

2891. FÜLEP LAJOS - SZEDERKÉNYI ERVINNEK Bp. 1966. XII. 9. Tisztelt Főszerkesztő Ür, nagyon kedvem ellenére, de kénytelen vagyok levelet írni Önnek és közlését kérni a JELENKOR

1 legközelebbi számában, bármennyire nem szeretek is kellemetlenséget okozni, személyes ügyben nyilatkozni, időmet idétlenségre pocsékolni. A JELENKOR decemberi számában Tüskés Tibornak" Várkonyi gesztenyék (sic!) című cikke' jelent meg, nagyrészt rólam szól, nyilvánvalóan olyan tónusban, amit általában Jóindulatúnak" szoktak nevezni. Brutalitás az ilyen indúlatot gorombasággal vagy meghazudtolással viszonozni, rá való tekintettel viszont az igazságot elhallgatni árulás volna. Látszatát se vállalhatom, még akkor se, ha rajtam kívül más senki se tudja, miket mondtam a megírt alkalommal és nem is ütközne meg rajtuk. Tehát brutalitásra kényszerülök. Nem szoktam törődni vele, mit gondolnak-mondanak rólam. De a cikk nemcsak rólam beszél, hanem engem beszéltet oratio recta alakjában, számba ad mondatokat, amiket nemcsak az említett alkalommal, de soha életemben se mondtam, nem is mondhattam, mert útálom a fajtájukat. A kutyának is meg szokták hagyni azt a jogát, hogy kirázza a szájából, ha olyat erőszakolnak bele, amit nem tűr az ínye és a gyomra. Én is csak ennyi jogot kérek. Hogy ahol a számba adták a kotyvalékot, ugyanott ki is rázhassam belőle. Az egész história jelentéktelen, kár rá szót vesztegetni, ezért röviden csak annyit mondok, hogy amit a cikk velem beszéltet, szavaimként idéz, eleitől végig, első sorától az utolsóig: hamisítás. No nem úgy, hogy nem akad benne itt-ott egy-egy szó, félmondat, amit csakugyan mondtam, hanem úgy, hogy ezt a szemernyit letudva a többi merő koholmány, vagy ha nem az, akkor meghamisító ferdítés. Irodalmi folyóirat olvasóinak nem kell magyarázni, hogy némi igaz felhasználásával is lehet hamisítani, sőt ez a hamisítás legroszszabb fajtája. De még így is a fene bánná! A gesztenyefát azonban, a teremtésnek ezt a remekét, nem hagyhatom. Azt mondatja velem, hogy „hitvány a fája". Az ellenkezőjét mondtam róla, elsoroltam éppen a fájának páratlan kiválóságait, végül hozzátéve: csak egyre nem jó, fűtésre. De ettől nem hitvány. Mintha valaki az athéni Akropolisra mondaná, hogy hitvány, mert autózásra nem alkalmas. S aztán, amit az erdők és a gesztenyés csendjéről mondat velem, meg hogy a fa törzse „olyan, mint valami absztrakt dombormű" etc. etc. meg személyekről (Dombay Jánosról,

4 Fischer Béláról,

5 Kiss Gézáról

6) - mind csupa hamisítás, irodalmiasítva olyan nyilván költőinek szánt frázisokkal, amilyeneket az inkvizítor se tudna kisajtolni belőlem, annyira hiányoznak a materiámból. Eddig a tény. Ha az olvasó tudomásul vette, hogy ilyen az „első sorától az utolsóig" akkor nincs tovább mért részleteznem. De valami még marad, a legrossza: nem értem a tényt. Az ember a rosszal is meg tud valahogyan békélni, ha érti. Ezt nem értem. Tehetetlennek érzem magam, s ez kínzó kellemetlen érzés. Ismerem Tüskés Tibort, már t. i. úgy, hogy néhányszor találkoztam vele. Nem láttam beszámíthatatlannak, normálisnak láttam. Miféle démon és hogyan visz bele valakit ilyen abszurdumba? Nem értem. Ez igen, ez rejtély, nem „rejtvény", amilyenről nyálas szentimentalizmus mondatait mondatja velem a cikk végén, éppen velem, talán már nem kell ismételnem, minden szavukban, koholtán — rej337