Fülep Lajos levelezése VI.

Levelek

0[sztály]V[ezetöség] akcio-radiusán. Idáig tart a praemissa quasi vis maior szakasza; és ugyanitt kezdődik a másik. Az, amelyik logikai következménye volt ugyan a praemissának, de nem kellett szükségképpen annak lennie. Hagyján, ha az Akadémia, ill. az osztály belenyugszik, beletörődik valami megtörténtbe - bár egyebek közt tudományos jellegű fontos állást is betöltöttek, tehát figyeltetni módja, talán úgy is mondhatjuk, kötelessége lett volna -, de hogy már aztán a saját hatáskörében önként vonjon le olyan konzekvenciákat, amik valamelyik hozzá tartozó tudományágnak, saját bizottsága működésének kárára válnék, erkölcsileg és anyagilag támogasson ilyesmit, legfelső tudományos fórum minőségében approbáljon és szankcionáljon, patrónája legyen, ez már aztán közvetlen felelősséget involvál. Vajon ha a közgazdaságban, jogban, történelemben vagy bármi másban publikálna valaki olyanokat, mit szólnának hozzá a tudományok jelenlevő vagy nem levő képviselői - no de nem is publikálhatna és az illető maga sehol se volna; és mit szólna bárki az osztály tagjai közül, aki valamely bizottságnak felelős vezetője, ha tudta, megkérdezése nélkül, vagy éppen tárgyilag megokolt ellenvetése ellenére olyant erőltetnének a bizottságba és az ő révén tudományos elismerést, rangot adnának neki, aki olyan, mint az itt vázolt - vajon vállalnák-e? Persze, van erre is magyarázat, mentség, már utaltam rá az Ofsztály] Vfezetőség] tagjainak sok időt, munkát kellene a dologra szánniok, és szakértőnek kellene lenniök - egyik föltétel sincs meg. Technikailag egyetlen megoldás lehetett volna: ha az osztály egyetlen szakember tagjának az intenciója, véleménye, tanácsa érvényesül, de nem érvényesült - mindennek az ellenkezője történt, amit javasolt. Ilyen alternatíva volt: az 0[sztály] V[ezetőség] vagy bízik szakember tagjában és támogatja, vagy nem bízik benne, magára hagyja, vagy éppen ellene fordul; mivel az osztályvezetőség nem az elsőt választotta, nem marad más, mint a másodiknak a consequentiáját levonni, vagyis, hogy letegyek magamról minden közösséget olyan ügyekkel, amikért felelősséget nem vállalhatok. Tudom, nem érdemeimért választattam valaha az Ofsztály] Vfezetőség] tagjává. Nem frázisként mondom. Ez a valóság, tudom. De az is valóság, hogy nem óhajtottam, kötelességemmé tették, hogy legyen itt képviselete a szakmának. Ebben a minőségben voltam itt és nyilván azért is, hogy az ilyen ügyekben tájékoztassak. így is volt sokáig. Az utóbbi időben megváltozott, amióta az Ofsztály] Vfezetőség] két tagja nincsen itt, aki ugyan szintén nem volt szakember, de érdeklődése kiterjedt a területre, továbbá sok évtized óta ismerve azt, akit a terület képviseletére ide kívánt és erkölcsileg bízott benne; egyikük sajnálatos események következtében már nem tagja a testületnek, [a „sajnálatos események" kifejezés 1956 után elterjedt, ironikus felhangú elnevezés, azok használták, akik nem akartak „ellenforradalmat" mondani. FL itt Lukácsra utal ld. 2075/2.] a másik meghalt. [Fogarasi Béláról van szó, aki 1959. IV. 28-án halt meg.] Magamra maradtam, tehetetlenségre kárhoztatva, és kívülről jövő támadások céltáblájaként, védelem nélkül. Fogarasi halála után és óta széltében beszélték és beszélik, hogy most már mindent lehet, főképp ellenem; még most is megtörténik, van olyan nap, hogy háromszor, magukat meg nem nevező hangok telefonon kérdezik, vagy inkább számon kérik, Pesten vagyok-e vagy egyáltalán vagyok-e még. Még így se hagytam volna el a posztom, nem könnyen szántam rá magam, bizonysága, hogy az előző ülésen nem jelentettem be rögtön, amit ma. De megszűnt itt a szükségem. Egyrészt már nem lehetett volna világosabban tudtomra adni, mint azzal, ahogyan lényeges változások, mint amilyenek a bizottságban terveződtek, melynek elnöke voltam, teljesen tudtom nélkül terveződtek; és avval, ahogy az osztálytitkár úr leplezetlenül ingerült hangon minősítette lehetetlenségnek, hogy velem ilyen ügyben akár telefonon is beszéljenek. Mint mondta, vannak mások. Másrészt: már van itt a szakmának képviselete, nem marad utánam hézag. így jutottam el oda, hogy amikor végre az Akadémiának és az osztálynak ennyire az elevenjébe vágó komplexum itt az Akadémián valamilyen vonatkozásban végre szóvá tétetett, az Akadémiának az épületében történt ugyan, de nem az Akadémia és az osztály részéről; akkor, amikor a művelődési miniszter helyettese itteni előadásában szóvá tette azt a fajta opportunizmust, amelyik itthon inkvizítorként követeli a szocialista realizmust, külföldön rendezett kiállításon pedig az ellenkezőjével vállal közösséget, (a dolog ismerői tudják, Kassák kiállítása); mint ahogy ő kívánta tudni, nem az Akadémia vagy erre hivatott, ilyen feladatokkal határozatban megbízott bizottsága: hogyan lehetett olyan hangú könyvet oroszul megjelentetni, mint amilyen az illetőé a modem magyar művészetről. [Pogány Ö. Gábor: Magyar festészet a XX. században. Bp. 1959. Képző328