Fülep Lajos levelezése IV.

Levelek

a saját mivoltából vájja elő a művét, csak a máséból veheti, a már meglévőből, ezzel pedig szükségtelen munkát végez. (Persze más eset, ha a saját benső tartalmának kifejezéséhez vesz mástól eszközt, mint Goethe; és ha a már-meglévőt arra használja, hogy önmagából hozzáadjon, mint Shakespeare). De ha a mű az írónak egész mivoltában gyökerezik: következik-e ebből, hogy jól van megírva? Nem: mert ha önmagából csak szokványosat tudott venni, akkor a mű nem szép, nem jó; ha olyat adott, ami nem gyarapítja a nélküle már meglévőt, akkor nem adott semmit. Szükséges tehát, hogy amit a művész önmagából merít, az valami csak-egyszeri lényeget, senki mástól nem származható többletet jelentsen. Összegezve a dolgot: Mindegy, miről ír valaki, csak müve jól legyen megírva; és akkor van jól megírva, ha a mű a szerzőnek egész mivoltában gyökerezik és ha a szerző önmagából valamely csak-egyszeri többletet tudott meríteni. Az ilyen mű szép; s minthogy a szerző önmaga mélyéről merítette, tehát igaz; és ami szép is, igaz is, az szükségképpen jó. Mégegyszer visszatérve arra, hogy „csak olyan mű igaz, amelyik az író egész mivoltában és életében gyökerezik": ez bizonnyal elfogadható, mint a művészet egyik organikus alaptörvényének felismerése; de mint parancs, veszélyes, sőt mérgező. Hiszen ez a tétel a spontaneitás parancsa - és lehet-e kívülről parancsolni a spontaneitást? A művészek, minthogy intuitív alkotó-munkával vannak elfoglalva, többnyire nem vesződnek azzal, hogy logikusan gondolják végig a feléjük-áradó szabályokat, hanem kinyilatkoztatásként elfogadják, vagy puszta ellenszenvből el nem fogadják. Éppezért sokkal helyesebb afféle szabályt hangoztatni a művészek előtt, hogy „mindegy, miről ír valaki, csak jól legyen megírva", mert akkor azt érzik, hogy akárhogyan írhatnak és ennélfogva önmaguk mivoltának mernek engedelmeskedni, merik a saját benső parancsaikat követni. Míg ha azt hallják, hogy „csak oly mű igaz, mely az író mivoltában gyökerezik", akkor kölöncöt éreznek magukon; és annyira igyekeznek a saját mivoltukat adni, hogy végtére pózolni kezdenek. Tehát az I. tétel bármennyire hiányos is, mégis általa érjük el a II. tétel kívánta eredményt - míg a II. tétel, bármennyire mély felismerés is, ha szabályként alkalmaznánk, nem volna más, mint „pózolásra vezérlő kalauz". Ami a tragédia-tervemet

5 illeti: bizonnyal a legsajátabb hajlamom nyomán nyúltam a kozmogónikus témához; hiszen munkáim is tanúsítják, hogy mindig a kozmogónia és egyáltalán mindenfajta eredet és előbontakozás érdekelt leginkább. Mindamellett, minthogy most úgyis a doktorálásomra

6 kell készülnöm, egyelőre nem dolgozom a drámámon; és néhány hónap múlva remélhetőleg majd tisztábban látom, hogy megírjam-e. Doktorálásom után a magyar nyelvhelyességet akarom alaposan tanulmányozni; és emellett feltétlenül meg akarok tanulni görögül is, főleg hogy Pindarost

7 fordíthassam. - A homerosi himnuszokat most Devecseri Gábor fordítja,

8 szerintem nagyon szépen; ámbár, sajnos, az eredetivel nincs módomban összehasonlítani és így véleményt se mondhatok róla. Fordításai a „Szépszó"-ban olvashatók. - Hálás és mély tisztelettel Weöres Sándor. 53