Fülep Lajos levelezése III.

Levelek

de így? Mikor itt voltál s ezekről a dolgokról beszéltünk, minden alkalommal azzal biztattál, újam meg. Panaszomra, hogy nincs hová, azzal feleltél, majd megbeszéled Babits-csal s csináltok helyet — ha netán nem annyit, mint kellene, annyit, amennyit lehet. Ebben végül meg is állapodtunk s ezzel mentél el. S ehelyett megírod a dolgot, néhány toldást és koholmányt leszámítva az én argumentumaimmal s nagyrészt az én szavaimmal. Kétségtelenül olyanok ezek az argumentumok, hogy akárki rájuk találhat, aki elfogulatlanul és világos fejjel vizsgálja a dolgot, apaságukban egyáltalán nem látok valami dicsőséget, a prioritásra fütyülök, mert nem az a fontos, hanem az ügy — de ha úgy volt, hogy én ezeket, éppen ezeket írjam meg, hogy lehet akkor leírni s közzétenni őket, mint saját elme-szüleményeket? Mert hogy nem úgy van a dolog, amint írod, t. i. hogy rég foglalkozol ezzel a kérdéssel s ezt is, amazt is kisütötted, jól tudod; hiszen tavaly is az idén is rengeteget kellett beszélnem, amíg meggyőztelek, ellenkezésedet leküzdöttem. S most tehát én mit csináljak? Ha megírom, amire rég készülök, idézzelek Téged — aki az én számból beszélsz? Vagy egyszerűen íijam, amit Te is írtál — és süssék rám a plágiumot? Nagyon szeretném, ha nem értenél félre. Nekem nem fontos, hogy ezt a dolgot ki írja meg, én-e vagy más. Sőt, jobb szeretem, ha más. (Nekem, kereken megmondom, más ambícióim vannak.) Nem áhítozom erre a dicsőségre. Nekem egyedül a dolog fontos, hogy történjen valami. Kinek a nevéhez fűződik, mellékes. Szívesen megírtam volna az egészet s odaadtam volna bárkinek, hogy jelenjen meg a neve alatt; mintahogy mindig azt terveztem, álnév alatt közlöm. Tehát itt nem sértett hiúságról van szó — nem tudom, mennyire ismertél meg, de nem akarom föltételezni Rólad, hogy ezt föltételezed rólam — hanem sok más egyébről. Mert, sajnos elég sokrétű ez az eset. Érzelmileg leginkább az érint, hogy Részedről történt. Nem kell mondanom, tudnod kell, mennyire megszerettelek — s ezért rettenetesen kínos. Te nem tudnál annyi mentséget fölsorolni javadra, mint én — de akármit sütök ki, megérteni nem tudom a dolgot. Értelmét, célját nem látom. Hasznát se. Szükségét se. Mert mi szükséged Neked erre, akinek van a magadéból elég? Úgy vélem, mindenképpen megilletett volna s megérdemeltem volna, hogy írási szándékod velem közöld, sőt a cikket is, mielőtt közlöd. Tudom, nem vagy gondnokságom alatt — de azt hiszem, ha jól átgondolod a dolgot, belátod, igazam van. — Azután — a dolognak ilyen föltálalása, mint a cikkben történt, ez a zsurnalisztikus, viccelő, szellemeskedő tónus ugyancsak kínos nekem. S nem a dologhoz illő és méltó. El tudod-e képzelni, hogy francia vagy német író saját népének ilyen tragédiájáról így újon? Hiszen ha szadizmus, amit mi itt csináltunk, akkor csak perverzitás így látni a dolgokat s szóra se érdemes. Rengeteget kellene írnom, hogy megértessem magam, s nem vagyok biztos, hogy meg fogsz érteni. Régi tapasztalatom — ahol valamit meg kell magyarázni, hiába való a fáradság. Csak azt értjük, ami bennünk van s belőlünk. Végig kellene vennem az egész cikket pontról pontra s emlékeztetni, hogy ezt ekkor és ekkor, így és így mondtam (sielni vagy sízni — a magyar forradalmak — az embarras de richesse — a szerbek — Magyarország Dunántúl nélkül — sovinizmus ellen) — de ha elfelejtetted ak199