Fülep Lajos levelezése II.

Levelek

teletű] Esperes úr előtt és nem tudja, mit gondoljon róla; Haypál kért, hogy újak ez ügyben N[agy]t.[iszteletű] Esperes úrnak, sőt azt üzente, hogy ha én nem teszem meg, hát akkor ír ő maga Másrészt ezen értesülést kapván N[agy]t.[iszteletű] Esperes úr vélekedéséről, kötelességemnek tartottam felvilágosítani. Én a tanító-ügyet négy hónappal ezelőtt, a vizsgálat kinnjártakor teljesen befejeztem, annyira, hogy én ezt a „letárgyalt ügyet ismét és ismét előtérbe toltam és azzal bíbelődtem volna" A vizsgálat előtt írtam róla 2—-3-szor, azóta azonban — úgy emlékszem — soha egyetlen-egy szóval sem említettem és még csak távoli célzást sem tettem reá, ami különben sem szokásom. És nem is írtam volna róla most sem, és bizonyára soha életemben, ha nem merült volna fel az a számomra új és váratlan körülmény, hogy e csakugyan régi és letárgyalt üggyel kapcsolatban egyházi felsőbbségem előtt tisztázatlanul állok. Ez meglepetés volt a számomra és, ismétlem, nem a régi tanító-ügy, hanem merőben új dolog. És mivel az volt és az a nézetem, hogy nekem épp úgy szükségem van egyházi felsőbbségem feltétlen bizalmára, mint felsőbbségemnek arra, hogy bennem feltétlenül megbízhasson, kötelességemnek tartottam e bizalmat esetleg megingató körülmények elhárítására megtennem azt, amit nálamnál idősebb s az ügyben bizonyára elfogulatlan ember is mellőzhetetlenül szükségesnek tartott s aminek eddig való meg nem történését egyenesen mulasztásnak minősítette részemről. Mégis, annak tudatában is, hogy kötelességemet teljesítettem vagy legalább is véltem teljesíteni, kérem N[agy]t.[iszteletű] Esperes urat, tessék a dolgot meg nem történtnek tekinteni. Panaszaimat egyébként is nem önmagamért adtam elő. Nekem csak egy dolog volt a szemem előtt: az Egyház érdeke. S ha az egészségi állapotomról s egyéb személyesnek látszó körülményekről írtam, ezt sem magamért tettem, hanem azon hitben, hogy legjobban meg fogják világítani az itteni állapotot. Amíg akár Arany, akár a tanító engem személyemben bántottak, nem szóltam semmit és soha sem is szóltam volna. Amikor azonban viselkedésük vagy az Egyház békéjét, vagy az evangéliumi munkámat veszélyeztette, kötelességemnek tartottam szólni. Hogy magamról is, a magam helyzetéről is szóltam, azért volt, mert abban a hitben éltem, hogy a medinai Egyháznak valósággal létkérdése az én itt maradásomnak és az én egészségesen és intenzive dolgozni-tudásomnak lehetősége. Adja Isten, hogy tévedtem légyen és az itteni nehéz helyzet nálam nélkül is megoldódjék — bárcsak jobban, tökéletesebben, Isten országához méltóbban, mint ahogy esetleg nekem sikerült volna! Nem a magam akaratából jöttem ide: én letettem a magam akaratát Isten és felsőbbségem kezébe — ugyanők fognak innen máshova tenni, amikor jónak látják. Éppen ezért sem az őrhelyem iránt való hűtlenség, sem az elkedvetlenedés vagy elkeseredés nem indít arra a kérésre, amivel ezúttal N[agy]t.[iszteletű] Esperes úrhoz fordulok, hogy t.i. kegyeskedjék nekem szolgálati bizonyítványt küldeni a Medinán 1920 octóber 18-ika óta eltöltött időmről, mert szándékom a sósvertikei lelkészi állásra pályázni,

5 ha most szerzendő információimból azt a meggyőződést nyerem, hogy a papi lakásban elférek a könyveimmel. Kicsiny eklézsia ugyan és gyenge javadalom — de az én igényeim csak arra szorítkoznak, hogy a munkáimhoz nél61