Fülep Lajos levelezése I.

Levelek

42. CSÓK ISTVÁN - FÜLEP LAJOSNAK Párizs, 1906. XII. 31. Kedves barátom! Kegyetlen, hol fagyos, hol locs-pocs időben, szeles télen tavaszról, virágzó iákról, dalos madárról álmodni mit jelent? Levelete kapsz Fülep barátodtól.

1 Nekem azt jelentette. Egy ilyen álomután hozta a levelét csúf téli napon a facteur. Pénzt vártam, (most is csak még várom. Hélas!) - de biz isten jobban megörültem sorainak. Hát még mikor olvastam! (olvastuk!) Csak az volt a hija, hogy maga nem ült köztünk. No de ami késik nem múlik. Eszünk mi még szőlőt lágy kenyérrel. A karácsonyt ne bánja.

2 Sőt mi több, bizony nem ittunk valamennyien a maga egészségére, - sőt senkiére sem, - beteg volt az asszony. (Most már nem az.) Már pedig ha az asszony beteg, akkor az ember a sajnálatraméltó. Azért is nem sajnáltam én szegény, őt, a beteget. Odavittem a poharát. Igyál fiam - nem, nem jól esik. De a Fülep egészségére - arra igen, s fenékig itta a poharat. így történt hogy csak mi ittunk, s nem mindnyájan a maga egészségére. De hál isten, amint soraiból látom, nincs is rá nagy szüksége, hogy mi igyunk. Elég praktikus ember, hát iszik maga, mert módjában áll. Igyék is, egyék is és álljon helyre minél előbb s minél jobban, ezt kívánom az új esztendőben. Persze most maga mosolyog egyet az én zsíros, patriarchalis, ósdi kívánságomon. Pedig ravaszabb gondolat rejlik e naivság mögött, mint mikor maga azt hiszi, hogy az édesanyja (akit ismeretlenül is nagyon tisztelek s kérem adja át neki kézcsókomat) Párisnak hizlalja a fiát. Lehet Párisnak ideig óráig, azonban - no de várjunk mindennek sorára. Úgy teszek, mint a ponyvaregény író, új fejezetbe kezdek, tehát beszélek magamról. Magáról már csak azért sem fogok, mert látom, elég praktikusan fogja fel az otthon való tartózkodást s azonkívül elég jól tudja, mit tegyen az én hozzászólásom nélkül is. Inkább azt írom meg tehát - csalom nagyon Márffyt, töltse velem a nyarat Baranyában.

3 Tán Pécsváradon, amelyről úgy tudom, csodálatosan szép. Talán Vajszlón, ahol ős kálvinista nép lakik, ahol az asszonyok fehérben gyászolnak. Vagy itt-ott. Egyszer a Dunán, máskor a rengeteg őserdőkben a Zengő tövében. A szénbányák feketesége után a sokac menyecskék káprázatos tarkasága. A hihetetlen gazdag, színes tájképmotívumok után a Duna hullámainak szürkesége - cigányok, svábok, mindenfajta s féle férfiak s asszonyok, oly mesés világ, melynek halvány reflexe is bámulatos volna vásznon. És írásban? Pláne, ha a fiatalos tűz, mely - hál isten, bennem is forr - még lelkesít is hozzá! Ez volna csak az élet. Azt hiszem, emótiókban sok tekintetben gazdagabb még, mint maga Páris. Ott (Párisban t. i.) sokat, sőt legtöbbet mástól már készen vesz az ember s kénytelen assimilálni, míg itt az őstermészet a maga ellenállhatatlan erejével önálló működésre inspirál. Ön ért engem bizonyára. Aki legény, az mindenütt egyéni, de itt akarva sem lehet más az ember. És aztán új környezetben új gondolatok! És ha mi, akik már itt Párisban úgy értettük egymást, minő új, változatos formában éreznénk minden nagy ősforrását, a szűz természetet. Jöjjön kedves barátom ön is. Álljon helyre édes jó anyja aggódó szemei előtt, nem a nagyvilág, de a maga számára. Töltse velünk utókúrakép a nyarat s meglássa, ez oly 68