Fülep Lajos levelezése I.

Levelek

szenvedni, testvérnek lenni a szenvedésben. Ma úgy beszélik, jó a hadihelyzet: kívánom hogy javuljon, kívánom hogy győzzenek. Hisz akár győznek, akár leverik, az öldöklés egyformán folyik. De én aki továbbra vélek látni, aki úgy érzem kivontam magam a tömegsuggescio alól, aki a kaszárnya emeletéről nézem amint az udvaron az emberek tömege nyüzsög, összeállnak egy csomóba, ritkulnak, sűrűsödnek, alakját változtatja a tömeg, egy páran elkezdenek valami irányba futni és egy egész csomó fej nyúlik ki utánok, mint a sejtek élete a mikroskop üvegje alatt, beöltöznek, felszereléseket kapnak, énekelnek és mindez hiábavaló, egyszer rá fognak jönni, hogy tévedtek - lehetek-e így én vörös katona: csak mételyező, rothasztó elem lehetek vagy enyém az igazság: az idő fog dönteni. Másfél napi katonáskodás után úgy éreztem, hogy első katonaságom kremsi fekete és borzalmas napjai fognak felújulni letargiás, önkívületi állapottal, merő kínnal teli álomélet ébren mint akkor volt. Sokat szenvedtem az utóbbi napokig. De egy új erősséget éreztem folyton tartósabban magamban, a biblia mellett eltöltött perceim megnyugtatását. És amikor egy öröm ért, valami külső esemény folytán, első percében az örömnek arra gondoltam, ami nekem a megnyugtatást megadta, boldognak éreztem magam, hogy az öröm azért ért mert az új testamentumhoz fordultam, a szenvedésben s azóta egyre jobban érzem ezt és nem múlónak. Úgy hiszem, a lelkemet megmentettem. Hogy mindezeken felül vöröskatona vagyok, ez tragikus dolog vagy tragi-komikus. így sodródik bele mindenki, aki kétségbeesve a világon a bolsevizmusban hitte a kivezető utat, minden idealista, minden szenvedélyes igazságkereső, minden rajongója a szépségnek. És belesodródva rohannak tovább, vakon és nem látnak. És én, aki felébredtem, hiába mondanám az igazságot, a hadsereg csak hadsereg és ott kinevetik a lelki motivaciokat, csalni és alakoskodni kényszerítenek, ha hű akarok maradni magamhoz. Szomorú hogy harcolni kényszerülnek azok, akik irtóznak minden vértől, erőszaktól és rútságtól. Nem látom, hogy miképp szabadulhatnék meg a katonaságtól. Hiba volt, hogy jelentkeztem? s most bűnhődnöm kell érte. Meg is bűnhődtem és meg fogok tovább is, de mikor zsebemben tapogatom az új-testamentumot, nem veszhetek el semmiféle poklokban, mindenhol ott lehet velem ez a könyv és mindenhol ott van a könyvvel megtelt lélek hiszek akár csodában is, hogy nem veszhetek el, hogy meg tudok szabadulni attól a tehertől, hogy vörös katona vagyok. Meg kell mentenem magam, hogy fel ne őrlődjek a harcokban, ami annyi embert semmisít meg, hogy megőrizzem magam arra az időre amikor nem harc lesz, hanem békesség és szeretet. Ne vegye önteltségnek, ha azt mondom, hogy mindenkinek, aki húsz éves és művész akart lenni, olyannak kell lenni, mint én, ugyanazoknak a problémáknak kellett felmerülni benne, mint bennem. Nem ma érzem ezt először, egy évvel azelőtt írtam le hogy , ,a legnehezebb sors ami valaha művésznek jutott a mai művész sorsa". Talán soha nem tudunk eljutni az alkotáshoz, mindenünket felemészti a gondolkodás, az örökös keresés. Olyan megilletődéssel és szeretettel nézem azt a néhány fiatalos próbálkozásomat, azt a néhány tervet, amit elkövettem, úgy szeretném folytatni, hogy ne egy letört kezdet legyen. Hisz építész szeretnék lenni s mennyi mindenen kell töprengenem és magamban elintézni, ami az emberre tartozik és nem az építészre. El fogok-e egyáltalán jutni az alkotáshoz. Egy kérdőjel van előttem és a mi generatiónk előtt. Elnézését kérem ha fárasztottam, rossz írásommal és nehézkes kifejezésmódommal és azzal a szerkezetnélküli ziláltsággal, ami minden levelemben megvan. Nem vagyok író ember, nehéz az írás és kisiklik kezemből írás közben a levél konstrukciója. 396