Fülep Lajos levelezése I.

Levelek

nagyon el vagyok foglalva, mert sok mindenfélét akarok, tanulok mostanában, még jóformán többet, mint azelőtt, ha lehetséges. Az Adynak írott levelem története az,

1 hogy olvastam a Budapesti Naplóban egy Jehan Rictus fordítását, mely nekem meglehetősen tetszett, de amellett eszembe jutott - néha fene jó memóriám van -, hogy még mikor kint voltam Párisban, ön kérdezte tőlem, vájjon nem találkoztam-e Adyval.

2 Én nem ismerem őt, azt se tudom, hogy néz ki, de gondoltam természetesen, hogy önt jól ismeri s mivel önnek nem írhattam, nem tudván a címét, kénytelen voltam hozzá fordulni. Ő ugyan még nem válaszolt nekem s most már talán fölösleges is volna, ha írna, amit akartam, azt elértem, nekem az elég. Megjegyzem ugyan, hogy még rég letettem arról, hogy önről valaha még tudjak valamit, annyira megfeledkezett rólam. Hogy oly hosszú ideig miért nem írt nekem, igazán nem értem. Hisz akárhol járt, csak van talán mindenütt posta, amely elhozza a levelet a Hazánk szerkesztőségéhez s ön tudhatta, hogy én még itt vagyok. Viszont én egyáltalán nem sejthettem, hogy ön merre járhat az Isten csudájában. No de ez nem olyan nagy eset, megtörtént már önnel máskor is s talán meg is fog még történni. Én legalább bízva bízom most is, hogy míg azonnal való írásra kér engem, legalább is három hónappal fog majd váratni a levelére. Az én szememben azonban még ezek után is sokkal fontosabb, hogy mi van önnel, hogy ön hogy él, érez és gondolkozik s hogyan fejlődik, mert ez a fő. Pedig őszintén megvallva, nem szenvedélyem a felebaráti szeretet s derék embertársaimat legtöbb esetben inkább gyűlölöm, vagy esetleg médiumnak, studiumnak használom fel, semmint valami nagyon imádnám. Nem azért, mivel tudom, hogy egyelőre senkinek sincs köze hozzám sem, hanem csak azért, mivel ez természetem. De emellett művészember vagyok első sorban és semmi más, s az maradok akkor is, ha egyedül maradok nemcsak a földtekén, hanem a nagy mindenségben, az egész bolygó és naprendszerben is. Ez az oka, hogy ön iránt, nem atyai jóindulattal, hiszen magam is fiatal vagyok, hanem egy művészember rokonérzésével viseltetem állandóan, annál is inkább, mivel az ön lelkéből már több olyan hang jutott el a nagy messzeségből is, amelyek részben megfeleltek az én előbbi életem lelkiállapotainak, részben pedig értéküknél fogva szeretettel teljes visszhangot keltettek bennem. Láttam különben azt is, hogy ön sokat kínlódik, vergődik, nem bír önmagával és még kevésbbé az élettel s ez a keserű vajúdás volt az különösen, amely megteremtette bennem az ön iránt való meleg szeretetet. (Természetes, hogy ezt csak írni tudom ezzel a banális szóval, egyébként egész más az, amit érzek, de az ilyesmit csak akkor mondja el az ember, ha találkozik, akkor pedig - fölösleges minden ilyesfajta beszéd.) Az ön vajúdása és életre valótlansága azonban már kezd egy kicsit soká húzódni. Nem tudom, mi lehet az oka, de meg vagyok győződve, hogy az én közelemben - nem dicsekvéskép mondom, de úgy van - úgy helyre jönne, mint a pinty. Először is tudnék az ön lelkének való s egész lelkét betöltő táplálékot nyújtani, más részről pedig meg tudnám tanítani önmagának a becsülésére, és még valamire, ami a legveszedelmesebb dolog a világon, de amelyen ha megáll az ember, akkor erős és túl van minden veszélyen - valami filozófiai tartalmú nagy nihilizmusra, egy körülöttünk való nagy Nihilnek a megteremtésére, amely nem ismer szentimentalizmust, melancholiát, nem ismeri az élet akadályait, sem a nyomorúságokat, nem ismer semmi szentet, csak olyat, amiben gyönyörűsége telik az ember lelkének, művészetet stb. a többi meg egyáltalán nem létezik. Ahol vagyok, ott vagyok, a környezet egyáltalán nem számít, lehet mellett[em] akárki és akármi az rajtam nem változtat, történjék bármi, én megmaradok önmagamnak s belém senki sem nyújthatja a kar28