Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

az ígéret földére. Társai nem mehettek vele, mert nagyon el valának foglalva ama gonosz amoritákkal és ammonitákkal, akik ellen lövészárkokban küzdenek vala a nagy háború idején, avagy ecsetjükkel örökítendik meg az eseményeket, mint hadi festők. Csak az ember mehetett utána boldogan, aki föl van mentve. Hát végre! Most, most meglátom a nagy dolgot. S amikor körültekintett, meglepte a vidék ismerőssége. Mintha már járt volna erre. De mikor? Talán a hetvenes-nyolcvanas évek idején? Csakugyan, nem a Telepy bácsi zöldeskék párájú levegője ez? S ezek a gipszes felhők vajon nem Szolnok felől szálltak-e ide? Ezek a barna színek vajon nem Mannheimer országából valók? Hát a vattás fák? meg az akadémikus aktok? Meg a finom hangulatok, a ködlés, a „poézis" és a líra, a lágyság, a szelídség, a festéknek maradt szín, a „természethűség"? - nem tudta, honnan s hova való, mégis olyan ismerős volt mindez. Egyszerre régi műcsarnoki kiállítások levegőjével telt meg a tüdeje. Más, más, mint az, tétovázott, gyötrődött, próbálta meghatározni, azonosítani vele vagy megkülönböztetni tőle, egyik sem sikerült: nem, nem, ez már nem egészen az, de a szaga olyan. Az ember orrával pedig nem lehet raisonálni. S akkor sorra vette az immár híressé vált képeket, amelyeket a kritikusok nem győztek eléggé magasztalni, a vevők elég hamar biztosítani maguknak, hogy más el ne halássza előlük, és nyomozta mind a siker nyitját, mind pedig azt, hogy mi módon értékesítette a festő „új" művészetében „forradalmi" vívódásainak és „kereséseinek" eredményeit, mert ezt egyhangúlag megállapították róla. Az elsőt nem soká kellett puhatolnia, de a másodiknál kudarcot vallott. Míg él, bámulattal fog adózni azoknak a kritikusoknak, akiknek sikerült. Igaz, hogy a kapcsolat kimutatásával adósai maradtak, de nem jobb-e, ha kritikusaink adósok maradnak, mint ha kiadják minden aprópénzüket? Igaz, hogy a mai Kernstok egyenes ellentéte és megtagadása az öt év előttinek, de mért tagadjuk meg a jelen kedvéért a múltat mi, mikor a múltat is magasztaltuk, s ezt is magasztalni akarjuk? Avagy nem esnék-e rovására a jelennek, ha a múltat emlegetnők, mely annyira elütő? Nem, inkább ne is emlékezzünk rá, mennyire abban találtuk meg az igazi Kernstokot, mert különben hogy találhatnók meg ebben az igazit? Csak a meglepetések koppintásaiban kevésbé elkényeztetett koponyájú ember lelkében háborodtak az emlékek forradalmi képekről, nagystílű kompozícióra való törekvésről, szintetikus formákról, nagyot akarásról. Kompozíció? Formák? nagyot akarás? Hírmondó sem maradt belőlük. Szegényes, csekély skálájú, egyhangú naturalizmus. Lelke megtelt keserű gyanúval a múlt iránt. Elvégre is a merő természettel való be nem érésnek két forrása lehet csak: egyik a gazdagság, mikor a művész szellemét - s az igazi alkotó szellem mindig több a természetnél és fölötte álló - nem elégíti ki az, amit a puszta természet nyújt: első neki a maga mondanivalója, s ahhoz képest szuverénül átalakít mindent; másik a szegénység, mikor a művész a természet gazdagságába való elveszésétől féltében sémákat csinál magának és azokhoz kapaszkodik, mikor nem érzi meg azt a nagyot, komolyat és monumentálisát, ami már a puszta természetben is benne van, hanem csak lírikus és idilli hangulatok érzésére képes, mégis sóvárog valami kompaktabbra, határozottabbra, mikor alul marad a természeten, mely nálánál több, és szándékos elhagyásnak nevezi azt, amit nem tudott megfogni, szándékos egyszerűsítésnek azt, aminek a sokfélesége csak kaotikus a számára, és szándékos kompozícióra meg stílusra való törekvésnek azt, 45