Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

vernek vissza a kecses oszlopcsarnokok. Az Uffiziben és Pittiben, a Battisteróban Dante keresztelőmedencéje s a S. Lorenzóban a Mediciek sírja körül öt világrész idegenei rezsegnek, s a firenzeiek vezetik őket, mutogatnak és magyaráznak nekik, a firenzeiek szerenádoznak nekik este a hotel alatt, a firenzeiek sütnek-főznek nekik, árulnak nekik ócska bútorokat, képeket, szobrokat, igaziakat és hamisakat. A régi élet, az igazi firenzei, elbujdosott utcáikról, a régi teremtőerő elillant belőlük. Valami megmaradt mégis: a csípős nyelv, az ősi malícia. A nagypénzű angol gondtalanul őgyeleg az utcán félagyarra vágott kurta pipájával, a lódenes német szöges cipőben és alpenstockkal,

5 lelkiismeretesen keresi Baedekerjében a csillagos nevezetességet, mit nem szabad elmulasztani - a firenzei megszokta már, kutyába se veszi. De az ideszalajtott sok csodabogár közt előbukkan időközönként egy-egy olyan különlegesség, ki még Firenzében is szemet szúr - s akkor elröppen, firenzei melódiára, a vesébe vágó, gyilkos, vitriolos megjegyzés. Kipattan olyan fejekből, amilyeneket Donatello szobrai s kortársainak freskói őriznek; kipattan csak úgy l'art pour l'art, mert sokszor tán senki se hallja, akit meg célba vesz, meg se is értené. Még most is nevetem a pokolian találó „motti"-kat,

6 amiket fülheggyel véletlenül elkaptam. Ebben a városban ennek a nemzetségnek törzsökös ivadéka Giovanni Papini. * A múzeum-város áporodott csöndjébe az Úrnak 1903. esztendejében két firenzei ifjú éktelent rikoltott. Ekkor indította meg Giovanni Papini és Guiseppe Prezzolini

7 a Leonardo című folyóiratot. Húszévesek. Firenze hosszú álma után az ismeretlenség homályából, mint Zeus homlokából, kész fegyverzettel pattannak ki az ifjak; eleve elrendelt testvéri közösségükben, harci kedvük fúriájában olyanok, mint a Dioscurok. Az ifjúság és tehetség jogán, zabolátlan erejükben bízva, csorbulatlan hittel magukban, tüzet hányó lelkesedéssel rontanak elő, dárdájukat nekifeszítve. Valósággal megszállottak. Még nem tudják pontosan, mit is akarnak, egyelőre mellékes nekik; csak azt tudják, hogy valami nagyon nagyot, nagyszerűt akarnak. S nyomban hadat üzennek mindennek, ami nem az. Ilyen pedig sok van a világon. Csatakiáltásuk másnap végigsüvít a hosszú félszigeten, harmadnap Európa-szerte fülelnek föl rá. Volt oka bőven. Abban az időben már visszhangzik Európa az imperialista jelszavaktól - ők tehát a többivel szemben bejelentik saját külön imperializmusukat, mely a „világegyetem minden lényegének intellektuális meghódítására" tör. Ezért cégérük Leonardo da Vinci, a földi mindentudás szimbóluma. Bár igazi útmutatójuk, kinek neve ugyan hiányzik a lap homlokáról, inkább Stirner, a mindenható Én és Nietzsche, az Übermensch prófétája. Nincs menekvés előlük, mert nem válogatósak az eszközökben; aki nem áll ki kardra, parittyával lövöldözik meg ezek a veszekedett fenegyerekek. Az egész civilizáltnak nevezett társadalmat, a boldogan kérődző polgárt, nagyképű copfosokat, mások hulladékain rágódó professzorokat és tudósokat, szárnyatlan filozófusokat, döngicsélő, szavattyús, ványadt költőket, tanároskodó, régi nagyokon élődő művészeket az ágy alól is előcibálják, s azon pucéran pellengérre állítják. Jaj 272