Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
volt úgy, hogy ki se tudtad váltani, és gyűrött ruhában léptél föl, és Beléd kapcáskodtak - s akkor mi, néhányan, hogy szégyelltük magunkat, egy egész országért, sok millió emberért, és oly megalázottnak éreztem magam, mintha összeköpdöstek volna - és éjjel, mikor hazafelé mentünk, igyekeztem a lelkedhez bújni, megsimogatni, átölelni - és beszéltetni igyekeztelek, hogy elfelejtsd a hitványokat - s akkor, elkeseredésedben, keserűségedben csodaszép dolgokat mondtál, amiket csak én hallottam - pedig mindenkinek hallania kellett volna -, mert Te nemcsak nagy színész voltál, hanem nagy ember, nagy szív, nagy lélek, nagy elme - s abban, amit drámáról és színjátszásról mondtál, csalhatatlan -, és hordoztad méltósággal azt a sorsot, mely ebben az országban mindig jutott a nagyoknak - és mosolyogtál is hozzá, derekad, nyakad egyenesen állt - s ezt is oly fájdalmas volt látni, mert ha megtörtél, panaszkodtál volna, kisebb terhet raktak volna Rád - de így, egyre többet - oly fájdalmas volt látni, hogy szívesen meghaltunk volna Érted - s most is látlak, s amikor Rólad akartam objektíve beszélni, íme, Hozzád beszélek - s ma is azt mondom: szívesen noha tudom, hogy igazad van, „nem érdemes! ezeknek nem érdemes!" A „STORIA DI CRISTO" SZERZŐJÉRŐL Manapság, ha valaki könyvet ró össze Napóleonról vagy Garibaldiról, Tolsztojról vagy Gandhiról, vállalkozását magyarázgatnia, igazolnia, megokolnia fölösleges. A dolog mindenki számára természetes és érthető. De ha valaki arról ír, aki nélkül egyike sincs azoknak a nagyoknak, mert nélküle ez a kétezer esztendő se volna olyan, amilyen; arról, aki nem egyik vagy másik nemzet, nem néhány évtized és néhány száz millió embernek jelentett s jelent valamit, hanem így vagy amúgy mindenkinek, véges-végig mindnyájunk történetén, és még fog jelenteni beláthatatlan időn keresztül; arról, akit ma is igen sokan élő és jelenvaló valóságnak tartanak, mely egész gondolkodásuk és erkölcsi életük tengelye: akkor okvetlenül magyarázkodást kell előrebocsátania, talán mentegetőzést is. Ha tudós ír róla, úgynevezett vallástörténész, érthető, hiszen mestersége; ha egyházi ember lelki épülés céljából ír róla, rendben van, hiszen hivatása; de ha író ír róla, aki csak író, semmi más, ez manapság oly kivételes és rendellenes, hogy magyarázatot, előszót kíván. Az írónak ugyanis, kortársaink logikája szerint, mindenről lehet és szabad írnia, főként arról, amit úgy általában életnek neveznek - csak arról nem, ami ennek az életnek egyetlen értelme, ami nélkül az egész sötét, buta és gonosz zűrzavar. Ha arról ír, akkor nem eléggé mai, nem eléggé „modern", s azonkívül, úgy vélik, átlépi az írásművészet határait. Bigott előítélettel kell tehát szembeszállnia, cáfolnia, támadnia és igazolnia, hogy milyen belső indításból milyen célra ír. Ezért kellett Papininak előszót írnia könyvéhez. Ha ezenfelül firenzei az illető, akkor még más magyarázat is szükséges. Mert ha már az is rendellenes, hogy mai író Krisztus történetét írja meg, duplán az, ha firenzei. Olyan firenzei, amilyen Giovanni Papini. Ami azt jelenti, hogy nemcsak odavaló születésű és illetőségű, hanem valóságos inkarnálódása a firenzei szellemnek. Típusának családfája a messzi múltban gyökerezik. Az ilyen író sajátosságát 267
