Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
„átéli", addig lehet úgynevezett „jó színész", de nem az, akiről itt szó van. Akiről itt szó van, az valósággal újra, új lélekké születik minden alkalommal. A modern dráma a Maya világa, a szamszára világa, melynek lényegéhez tartozik a lelkek újramegszületése. A színész létformája a reinkarnáció. Csodálatos, hogy aminek minden föltétele megvan valamely korszakban, mégis mily ritkán, olykor csak egy-egy emberben jelenik meg tisztán és teljességgel. Tolnai Károly kimutatta, hogy a múlt század második felében a jelentéstelen töredékhez rendelt formát - a tárgyhoz vezető úton a tárgynál megállva - egyedül Cézanne találta meg. 2 A háború előtti időszak bizonytalansága, riadozása, magamarcangolása, halálba rohanása a lírában találhatta meg rendelt formáját, s az az Adyé. A magára maradt lélek drámáját már nem a drámaírók (talán az egy Strindberg) - akiknél elveszett a dráma értelme - , hanem két színész revelálta előttünk: Duse és Pethes Imre. A modern dráma a világnak lelkekre-szakadtságából állt elő, a lelkek különlétéből. Ehhez a külön-léthez idővel szükségszerűleg az egyedül-létnek, a magánosságnak kellett járulnia. A lélek sohasem volt oly elhagyott, magában, egyedül álló, mint ezekben az évtizedekben. Pethes, amellett hogy színész volt, abszolút színész, ennek az időnek volt abszolút színésze. Átélés? igen, de az egyes szerepeken túl és megelőzőleg a modern lélek sorsának átélése, megélése, magán tapasztalása. Egyszerű a dolog, ugye? Pethes azért játszhatta olyan kitűnően szerepeit, mert nagyszerű fantáziájú, kitűnő színész volt. Igen - de hogy egyáltalán játszhatta őket, s hogy egyáltalán az a fajta színész lehetett, amilyennek ismertük: azért nagyon nagy árat kellett fizetnie, azért e korszak representative manjévé kellett lennie, a leghontalanabb, legelveszettebb, legmagánosabb, legfájóbb lélekké. Amilyent nem ismertem másodikat, akit hallani kínzó gyönyörűség volt, a magunk mai énjének leleplezése, pellengérre állítása, flagelláns vezeklés, de az az őszinteség, amelyen egyedül visz út keresztül az üdvösséghez. S ez volt az ő sokat emlegetett „természetessége". „Természetes" volt annak lennie, ami szubsztanciája neki. A reinkarnálódás, a szó teljes értelmében, volt az ő élettörvénye, s annyi köze volt a naturalizmushoz, amennyire minden születés természeti processzus. És másrészt annyi köze volt az ún. „stilizáláshoz", amennyire minden születés törvények szerint és tervszerűleg, bár nekünk ismeretlen terv szerint történik. Nagy árat kellett fizetnie ezért a természetességért helyettünk is, akiket képviselt, fizetnie nemcsak a színpadon, hanem, amint mondani szokták, az „életben", állandóan hordani a számkivetettség, a kárhozat sorsát, fájni úgy és addig, amíg a lélek azon a hangon szólal meg, a Pethes hangján: vajon eszetekbe jutott-e valaha, mért oly emberentúli, oly idegenül ismerős, olyan megríkató, lázadó és rezignáló az a hang, olyan, amelyről azt hisszük, csak mi halljuk úgy, senki más? Orgánum? igen, a lélek orgánuma - maga a lélek az orgánum, mely megszólal, a csupasz, sebzett, bújdosó, örökké alakot cserélő lélek. A fájdalmak fölvétele relatív dolog, objektív és szubjektív föltételei vannak. Petitesnél megvolt mind a kettő. Volt bőven, ami fájjon neki, s a mennyiséggel arányban volt meg benne az is, akinek fájjon. De nem is láttam még embert, aki a keserűségnek olyan ízével szájában szólott, mint ő - ami a görög képzeletnek a Gorgó-fej, 265
