Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
Iája lehetséges itt, mint a rendszereké, de mindenikben közös azért a világnézet fogalma. Értelmét, jelentését a „tartalom" a világnézeti összefüggésből veszi, anélkül nem jelent semmit: benne határozódik meg. Szóval a világnézetből válik a „tartalom" értelmessé, fölfoghatóvá: a szellem számára egyáltalán létezővé. Amit fönnebb általánosságban mondtunk a „természet", „élet", „ember" stb. megformáltságáról, most pontosabban határozódik meg: mint világnézetben s általa történő formálódás. S ezzel célunkhoz értünk: a művészet és világnézet szükségszerű korrelációjához. Most már nem általában „természetről", „életről" stb. beszélve, hanem konkrét művészeti tartalmakról, erről vagy arról a tájról, emberről, eseményről, érzésről stb. azt kell mondanunk, hogy ezek a konkrét tartalmak éppúgy nincsenek, nem léteznek számunkra formálatlan állapotban, mint azok az általánosságok; s formájuk, amelytől jelentést, értelmet, sőt létet kapnak, világnézeti szövedékből való. Éz a forma tehát nem valami külsőség, járulék a tartalomhoz, hanem leglelke, lényege neki, s tőle teljes-tökéletesen elválaszthatatlan. Tehát nem is olyan valami, amin önkényesen változtatni lehet, vagy megcserélni formákat és tartalmakat. Ami röviden azt jelenti, hogy ebben a formában a művészi forma predeterminálva van, mely szintén nem valami külsőség, járulék a tartalomhoz, rádobva, mint valami kosztüm akármilyen testre, vagy hordóhoz hasonló, amelybe akármilyen folyadék önthető: mert a forma minden változása egyúttal a tartalom változása is. Nem lehet tehát közömbös a művészi formára nézve a tartalom, hiszen benne valósul meg; mégpedig nem valamilyen eleve formálatlan, hanem már formált s irányt szabó tartalomban. Ide érkezve, ezt a korrelációt megértve - s ez a fontos - némileg rektifikálnunk kell kifejezésmódunkat. Néhányszor úgy beszéltünk a művészi formáról, mint a világnézet „következményéről". Ez a kötés azonban így csak heurisztikus volt, a lényegkeresés megkönnyítésének célját szolgálta. Most, hogy már megtaláltuk, amit kerestünk, a korreláció törvényszerűségét, leleplezhetjük e kifejezésmód inkorrektségét. Arra a tévedésre adhatna okot, hogy ha pl. a „természet", amilyennek látom, a világnézetem folytán olyan, amilyennek látom, a művészi forma pedig a világnézet közvetlen következménye - akkor a művészet valahogyan a természetnek valamilyen „folytatása". Ez ellen a naturalisztikus fölfogás ellen egyébként már tiltakoztunk, mint amely önmagának mond ellen. A való tényállás az, hogy a rendszerek, melyekben a szellem él, nem mennek át egymásba, sőt nem függenek össze egymással közvetlenül, hanem közvetve, a bennük lévő közös szellem azonosságán keresztül, s mintegy imaginárius pontban, ahonnan erednek, találkozva és egymást keresztezve. Vagyis: „természet", „élet", „ember", vallás, metafizika, etika stb. nem mennek át a művészet rendszerébe, szférájába azon mód, amint a maguk rendszerében vannak. A kötést köztük az a szellem teremti, mely egyiket is, másikat is létrehozta. A művészi formának tehát annyiból van köze a természeti formához, hogy ugyanannak a szellemnek produktuma, mint emez: egymáshoz való közelségük, „hasonlóságuk" a szellem azonosságából való. (A művészi portrénak pl. nem a „hasonlósága" révén van köze az „eredetihez", hű másolatként - megformálatlan „eredeti", amelyet azonmód le lehetne másolni, mint tudjuk, nincs is - , hanem mert ugyanaz a szellem működik abban a formálásban, mellyel az „eredetit" fogom föl, mint 254
