Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

fokozatokon vándorol is át a szobor a stílus vagy a naturalisztikus megformálás tekintetében, igazi fejlődéstörténete nincsen, mert hiányzik belőle a kompozicionális princípiumnak, a szobrászi problémának, a történet tulajdonképpvaló szubsztanciájának fejlődése: az mindig megmarad ugyanazon a ponton, a teljes megkötöttség állapotában. Mint ahogy igazi története a teljes szabadságnak sincsen, mert ahol mindig minden másként történhetik, ott összefüggő történet nem alakulhat ki. A művészi kompozíciónak alapja a kötöttség és a szabadság korrelációja, s ez az alapja a művészet fejlődéstörténetének is, mely a lét és a levés végső nagy korrelációjában gyökerezik.* Ezt a korrelációt a görögök állították helyre először, velük új korszak kezdődik. A világ művészettörténetében páratlan, legnagyobb forradalmi tettük az, hogy az alakot a súlyával mindkét lábára egyenlő nehezedés helyett a fél lábára állítják (uno crure insistere), a súlytól felszabadult másik lábat könnyedén lebegőn helyezik el, és levonják a súly megoszlásából származó következményeket a törzs egész mivoltára a csípők és a vállak ellentétes elhelyeződésével, a törzs egyik oldalának összetorlódásával, másikának megnyúlásával, a karok és lábak ellentétes funkciójával s a fej tartásával. A test két egyenlőtlen és differenciált részeiben ellentétes funkciókat végző oldalra oszlik, de épp ez az ellentétesség, ez a kontraszt hozza létre az egyensúlyt, az ellentétek egymással való kiegyenlítődését, amely egyensúly most már nem statikus, hanem dinamikus, nem örökre mozdulatlan, hanem mozgásból jött létre különféle mozdulatok pillanatnyi kiegyenlítődéseképpen, s ezért minden megelőző és következő pillanata más és más, mint a jelenvaló. Az a látszólag csekélyke változtatás, melyet a görögök a lábak elhelyezésén tettek, olyan új lehetőségek sorát nyitotta meg, hogy nincs hozzá fogható jelentőségű még egy. Tulajdonképpen ezzel kezdődik a szobor kompozíciójának története, amely ezután már az egyensúlynak, a kötöttség és a szabadság, a lét és a levés korrelációjának története. (Hogy milyen szellemi processzus során ment végbe a görögöknél a lét és a levés világának kölcsönös egymást áthatása, ennek megvilágítása a művészet történetfilozófiájának egyik legfontosabb, ez ideig megoldatlan feladata; az archeológia, mely a változást megállapította, csak leírhatja és fokozatait időrendben megállapíthatja, végső okait azonban a maga eszközeivel fel nem derítheti: ez a feladat a szellemi tudományok körébe tartozik.) Ez a görögök egyetemes érvényű cselekedete, a specifikus szobrászi problémának felvetése, s a mód, amellyel e problémát fokról fokra megoldották, előbb két dimenzióban, majd háromban, teszi az ő művészi fejlődéstörténetüket minden időre paradigmatikussá. Újra fölveti a gótika (klasszikus példái a chartres-i katedrális déli kapujának Szt. Theodorja és Szt. Györgye) és különösen a renaissance, mely Michelangelóban éri el a súlyés funkció-differenciálódásnak, és a háromdimenziós contrappostónak betetőzését (főleg a II. Gyula sírjához készült, befejezetlen „rabszolgák" Firenzében és a kis Dávid-Apolló a Bargellóban.) Ugyanezt az elvet, mely a barokkban a másik végletig, a kiegyenlítetlen kontrasztig és az egyensúly teljes fölbomlásáig ment el, a maga egyszerűségében és nyugalmában igyekszik visszaállítani a múlt század klasszicizmusa. Az ő örökébe lépett Izsó. De nem az ő örököse. * Lásd Európai művészet és magyar művészet 113