Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

alig csillan át rajta, nem tudja azt az első magára eszmélés szenzációjával minden ízében megrendíteni. Izsónál e lélek szabadon, frissen, újon lép föl, mintha most születnék meg először, lelökve magáról minden kultúrát, de minden konvenciót is, minden hagyományt, mintha most födöznék fel először: a barbár újra fölfödözi azt, amit a görögök már régen fölfödöztek, és századokon és népeken túl kezükhöz kapcsolódik a keze, anélkül hogy keresné. És ezzel halad túl egy csapásra a Schadowkon, a Rauchokon, a Schwanthalereken,

4 akik mind százszor többet tudnak nála, százszor tudatosabbak nála, százszor kulturáltabbak nála, akik játszva oldanak meg olyan föladatokat, amelyekre Izsó képtelen volna, de egy ponton, és ez épp a lényeg, a zseni divinációjával

5 ragadja meg az örök szobrászati gondolatot oly meztelenül és oly újon, mint ahogy akkor senki rajta kívül. Csak barbár födözheti föl így újra, amit több kétezer événél már fölfödöztek, s azóta közkincs, csak oly nép gyermeke, amely az első szót mondja ki valamely téren; s ami komikus volna a tudományban, a filozófiában vagy a technikában, az a művészetben valóban új fölfödözés, mert maga az örök megtalálásának pátosza az, ami örökké új és nagyszerű a művészetben, mert benne a legnagyobb forradalmak mindig az öröknek újjászületései. Ahogy a Dosztojevszkij emberei újra fölfödözik a kétezer éves evangéliumot, mintha soha hírét sem hallották volna, és föl kellene födözniök akkor is, ha evangélium nem volna, és ahogy csakugyan csak azé igazán az evangélium, akiben valahogy újjászületik. A klasszicisták kitűnő mesterek, ők a művészetüknek nagy teológusai és skolasztikusai, de az együgyűeké a mennyeknek országa. De túlhalad még másban is rajtuk, s erre megint csak a barbár és az együgyű volt képes, abban, hogy nála az abszolút plasztikai gondolat nemzeti formát ölt, s egy egész nép testi ideáljában válik plasztikus testté. S itt megint csak a görögökkel találkozik. E két oldalt azonban, a tisztán formait és az etnikait, bármennyire elválaszthatatlanul egy is a kettő a valóságban, külön kell szemlélnünk, mint Lechnernél tettük, mert csak az első ad létjogosultságot a másodiknak a művészetben, és programunkhoz híven magában a formában kell megtalálnunk az egyetemes mellett a nemzetit, a közös mellett a különös küldetést, ha egyáltalán van. A görögöket megelőzőleg a monumentális szobornak, bármennyit változik vagy fejlődik is egyéb tekintetben, van egy olyan sajátsága, amelyen nem képes túlhaladni: akár áll, akár megy a figura, mindkét talpával teljesen és egyformán érinti a földet, minek folytán törzse nem hajlik el jobbról balra vagy balról jobbra, hanem a közepén hosszant végigvont tengellyel két egyenlő (de nem szimmetrikus) részre osztható (Lange-féle

6 frontalitás-törvény; természetesen vonatkozik az ülő és egyéb figurákra is.) Az ilyen figurának tulajdonképpvaló egyensúlya nincsen (nem fizikai értelemben véve a szót, hanem a művészi kifejezettségében), mint ahogy nincs az oszlopnak, mert az egyensúly a súlyoknak felbomlását és megoszlását és új kiegyenlítődését tételezi föl, ami azonban itt nem történik meg, éppoly kevéssé, mint az oszlopban, hanem az egész alak megmarad a töretlen egység és egyenlőség állapotában. Az ilyen figura, még ha megy is, valójában áll, mozgása nem egymástól különböző, hanem egymással teljesen azonos pillanatokból tevődik össze, csak látszólagos mozgás: a változatlannak, örök-azonosnak, a létnek kifejezője. Bármilyen 112