Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
Kéziratban fennmaradt írások
pedig nemsokára nyilvánosan olvasták és kommentálták Bologna, Pisa és Firenze templomaiban. Boccaccio arról is informál - és nem ő az egyetlen - , hogy Dante „fölöttébb önérzetes és büszke volt", hogy teljesen tisztában volt önnön értékével, és erősen vágyott a dicsőségre. Hogy ez igaz, elég tanúk reá magának Danténak művei, amelyekből nem nehéz kiolvasni fölényes és öntudatos lelkületét ott is, ahol szavainak nincs határozottan vallomás jellegük. De Dante teljes mértékben tudatában volt e tulajdonságának, s ki is szabta magára érte a vezeklést a Purgatorio első körében, ahol a gőgösök bűnhődnek. Személyisége a legnagyobb ellentétekkel volt terhes; gőg és franciskánus alázat, világi dolgokra való vágyódás és a mindenen túlemelkedés szüksége, érzékiség és platonizmus - de ez ellentétek magasabb egységgé és univerzális érvényű személyiséggé váltak azáltal, hogy egy az empirikus Enen kívül eső, imperszonális centrum adódott nekik. Dantét nemcsak költői zsenije, hanem egész morális mivolta az eleve elrendelés hatalmával jelölte ki a Divina Commedia megírására. Minden egyéb egyéni tulajdonsága jelentéktelen s ránk nézve érdektelen ezen az egyen kívül: hogy az ellentéteknek ez az embere a középkor legperszonálisabb művének megalkotására hivatott el az imperszonális ideálnak benne megtestesülése által. Abban az időben, melyre Dante ifjúkora esik, a szerelemnek a „dolce stil nuovó"-t létrehozó új elmélete, mint láttuk, már készen volt Firenzében és egyebütt. A modern értelemben vett szerelem a Provence-ban differenciálódott a férfi és nő egymáshoz való viszonyának ösztönszerű állapotától, s vált a szó szoros értelmében erénnyé, morális aktussá, hogy azután Itáliában egészen vallásos kultusszá emelkedjék. Az érzéki és az érzékektől ment szerelem különváltak és szembeszálltak egymással, mint a lelki alacsonyság és lelki emelkedettség, a nemtelenség és a nemesség, az anyag és az idea. A középkornak mi sem idegenebb, mint a tiszta, vallástól mentes, profán morálnak ideája. A középkor csak olyan morális értékeket tud elképzelni, amelyek valamilyen viszonyban vannak istenhez, s ezért mély históriai és pszichológiai szükségszerűség volt, hogy a szerelemnek új felfogása, ha meg akart maradni s a továbbélésre jogot formálni, valamilyen vonatkozást keressen a legfőbb vallásos ideálhoz, s azzal megegyezni igyekezzék. Ez csak úgy volt lehetséges, ha az asszony szerelme még jobban átalakul, mint a trubadúroknál, még jobban érzékfölöttivé, spirituálissá válik, mindaddig, amíg az érzékfölötti világ ideális szerelméhez válik hasonlóvá, s mindketten párhuzamosan tartanak egy irányba. Ehhez szükséges volt a szerelem tárgyának, a nőnek teljes átalakulása, ideává, angyallá, a szép, a jó fogalmává, isten képmásává válása. Ez az átalakulás, mint láttuk, Guinizelli kezén ment végbe. Ő már nem ezt vagy azt a nőt szereti és énekli meg, hanem a Nőt, az ewig Weiblichét, 1 7 a női gráciába öltözött felsőbb intelligenciát, a lélek magasba vágyásának szimbólumát. S ugyancsak nála formulázódott végérvényesen a tétel, hogy a szerelem az emer lelki nemességének forrása, vagy fordítva, hogy a lelki nemesség teszi hivatottá az embert a szerelemre: Al cuor gentil ripara sempre amore. Ugyancsak ő adta meg az érzelmeknek a filozófiai irányt, melyen az embert a legmélyebb ismeretbe, a bölcsességbe avatják bele, s lelkét kinyilatkoztatásokkal táplálják: a szerelem az intellektuális szemlélet, a végső dolgoknak víziója. A Guinizelli által oly hatásosan megindított költői mozgalmat Firenzében Gui222
