Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

dig nagy dolog, ma levett kalappal kell beszélni róla. Itt sehol semmi nyoma. És babona a kivételekbe vetett hit is. A történelmi szükségszerűség alól akadnak kivételek bizonyos fokig. Bizonyos fokon túl nem. Itália ezen a fokon rég túl van. Itt kell élni ahhoz, minden rendű és rangú emberrel beszélni, hogy az ember a művészi produkálás lehetetlenségének mélységét felérje ésszel. De nem is kell beszélni, a levegőben van ez. Hogy értessem ezt meg azzal, aki még nem érezte? Valami hasonlatot keresek, de nem találok. Nincs semmi, ami ehhez hasonlítson. Az ember, mondom, a levegőn érzi, amit beszív, az emberek arckifejezésén látja, az orrán vagy a könyökén, tudom is én hol, de érzi, mint amikor az Óceánon a hajó befut a Golfáramba. Itt a kivételek lehetetlenek, azt mondom, és ha százszor az ellenkezőjét állítja is akárki. Vannak olyan csodák, amiket az Isten se vihet végbe. A semmiből lehet hat nap alatt világot teremteni, de az elromlott világot nem lehet hat nap alatt megváltani. Már kétezer éve... Ilyen elromlott világ, melyben nem történnek csodák, a mai „művészi" Itália. Amikor a művészet dekadenciába jut, utolsó viruló ága a portré. Most nem keresem mért, mert nincs rá hely. Elég az hozzá, hogy mindig így volt és alighanem így is lesz. A nagyohb fokú naturalizmus, amit a portré megtűr, a legfontosabb okok egyike. Amikor a stílus felbomlik vagy megmerevedik, a fantázia kihal, a kompozíciónak nyoma vesz, a portré művészete még mindig jelentékeny alkotásokat hoz létre. így volt ez az antik római művészet dekadenciájának idején. Amikor a szobrászat úgy a reliefben, mint a szabad figurában csupa szörnyszülöttet produkált - technikailag is - , akkor még jó, sőt kitűnő portékát termelt, így az újkori Itáliában is. Hogy a múlt század olasz festészete általában elérte a legalacsonyabb fokot, amit művészet elérhet, Ön bizonyosan tudja. A modern galériák képei eíéggé hirdetik. De talán nem tudja, hogy ugyanakkor, amikor ezeket a borzalmakat festették, szolid, sőt kitűnő portrék is festődtek. Két év előtt Firenzében a retrospektív portrékiállításon győződtem meg erről. Visszamenőleg hasonló az arány. A renaissance nagy korszaka után Carlo Dolci, akinek édes szentképei, Guido Reni, akinek üres akadémizmusa elviselhetetlen, nagyszerű portrékat festenek édesség és akadémizmus nélkül. A szakadás náluk kezdődik, s tart mindmáig, illetőleg tegnapig. Történeti folyamat ez, amelynek minden árnyalata megfigyelhető. A múlt század portréfestői közül három év előtt halt meg az utolsó. Most már aztán vége van mindennek. Amikor a múlt században az utolsó jó portrét megfestették, az olasz piktúra története befejeződött hosszú időre. A történelmi fejezet úgy lezárult, hogy nem hagyott helyet a kivételnek. Talán lesz itt egyszer piktúra megint, de azt mi nem fogjuk megérni. Az az olasz, aki festeni fog - mint festő fog festeni -, még nem született meg. Nem érezni őt a levegőben, de még az apját-anyját se. Itália előbb fogja Albániát elfoglalni, mint a művészet földjét. Ön tudja, szerkesztő úr, mért késtem e levelemmel: a római Secessio megnyitására vártam. Azok után, amiket eddig írtam, különös ez a lelkiismeretesség. Hiszen látatlanba megírhattam volna róla a nézetemet a tévedés veszedelme nélkül. Mégis, gondoltam, legyünk elnézők a végletekig, hátha akad valami. Kár volt várnom. Nem akadt. Mint ahogy nem akadt a tavalyi Secession sem, és nem fog akadni a jövő évin sem. Ne írjam meg Önnek mindjárt a jövő évi Secessio recenzióját? Most éppen benne vagyok. Nos, ezen a jövő évi Secession, csakúgy, mint az idein, van egy-két ember, akiben felcsillan a jó szándék. De gyönge a szándék, tétova, reménytelen. 192