Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

mondó. Donatello Campanile-szobraiban minden a véletlenszerűség jellegével hat, mert minden csak karakterisztikus. Az alakok úgy állnak, mint ahogy öreg, fáradt modellek szoktak; de ha a kő, a márvány így áll, az nem állás, hanem lógás, dűlés, összeroskadás. Végtagjaik akárhol helyezkednek el, tehetetlenül; de ha a szohron a végtagok erőtlenül, közömbösen függnek vagy hordják a súlyt, akkor a testet szanaszéjjel húzó zavaró nyúlványok. A drapériát úgy viselik, mint fáradt emberek, akiknek a ruha is sok, s ez karakterisztikus rájuk; de ha a márványfigurán a drapéria úgy lóg, hogy a földre húzza, formáit eltakarja, tőle függetlenül és közömbösen nehezedik el rajta, akkor az ilyen drapéria már nem karakterisztikus, hanem véletlenszerű, zavaró, sok beszéddel semmitmondó. A karakterisztikust a csúnyában és abnormisban könnyebb fellelni, mint a szépben és normálisban. Innen Donatello nagy szeretete csúnya és abnormis vonású modellek iránt. A gótikus stílust levetkőzve, Donatello a naturalizmus útján kereste az új művészet lehetőségeit, s amint látjuk, ezen az úton elment a végletekig, a plasztikus értékek feláldozásáig. Kétségtelen, hogy az új művészetnek szüksége volt a természet ismeretének elmélyítésére és bővítésére. A görög művészetben a nagyobb fokú naturalizmus együtt jár a stílus erejének növekedésével: Polykleitos vagy Pheidias több természetet engedhet be a művészetbe, mint elődei, mert a véletlenszerűt jobban kizárja, mint azok. Nála minden olyan egyensúlyban függ össze egymással, hogy a legcsekélyebb változás az egésznek átalakulását vonja maga után. Donatello, elmerülvén a naturalizmusba és megrakodva a természeti ismeretek előtte nem sejtett kincseivel, föléjük tudott emelkedni, át tudta váltani őket a művészet tiszta és abszolút értékeire? Ez Donatello egyéni problémája. Ez az egész renaissance művészetének létkérdése. Donatello élete végéig kitartott a naturalizmus mellett. Nem következetesen, időnként el-elfordult tőle, de aztán rövidebb-hosszabb intervallum után megint visszatért hozzá. S ahányszor visszatért hozzá, mindannyiszor tovább ment benne egy lépéssel. Végül mint a legmesszebb jutott naturalista halt meg, akit a modern szobrászat története ismer. Szabad figuráin úgy, mint reliefjein fokról fokra kimutatható a naturalisztikus felfogás növekedő érvényesülése. Keresztelő Szent Jánost hatszor mintázta meg életében; először mint karcsú, de erős és normális ifjút, végül mint emberi létéből teljesen kivetkőzött, ronccsá vált aszkétát (sienai dóm). Ez utóbbival közös korszakból való a Magdolnának alakja a firenzei Battisteróban. Az ember elképedve kérdi, vajon szobrász - és zseniális szobrász - komolyan foglalkozhatott-e olyan feladattal, amely a plasztikának egyenes megtagadása? És arra a gondolatra jut, vajon az egész nem a szkeptikus humanizmusának szatírája és karikatúrája-e a középkorról? Vádirat a középkor aszketikus ideálja ellen, amelynek elrettentő következményeit bemutatja, mint az a mai dilettáns szobrász a húsevését? Ez alatt a Magdolna alatt a „multum dilexit"

5 nem a legvéresebb gúny-e? De karikatúrának ezek a szobrok nagyon is komolyak, alaposak, önmagukért valók. A reliefben is mindinkább megvalósította Donatello azt, ami a relief naturalizmusa: a festőiséget. Ha ugyanarról a témáról két verzió maradt ránk tőle, bizonyos, hogy a korábbin kevesebb az alak és nyilvánvalóbb a reliefszerű hatásra való törekvés, míg a későbbiben a téma tulajdonképpen csak alkalom a miliő rajzára, a tömegek felvonultatására, úgyhogy az egész inkább hasonlít monochrom 189