Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

soktól, a dolgai rajta kívül bármennyire nem hasonlítanak senkire, egyetlen általánosság határán mégis belül maradnak, a plasztikáén, s e határon belül ez a művészet természetesen rokonságot vall minden plasztikus művészettel. Kalmár Elzának, az ösztön-embernek, tegyük hozzá, a szobrászi ösztön emberének sohasem jutott eszébe az érzései szabadságának kedvéért a plasztika határait áttörni. Éppen, mert a látásai mind magának a plasztikának szóltak, nem az anyagtól elvont látások, hanem mindjárt az anyagba gondolva és plasztikus formában fogantak meg. Ezért a reliefjei tényleg reliefek, nem akarnak mások lenni, mint amik lehetnek s amiknek lenniök kell, és ugyanígy a szabad figurái és csoportjai. Plasztikus természet, mondtam, megkülönböztetésül a plasztikus kultúrától. Mert Kalmár Elza a plasztikát nem a plasztikán tanulta. Az ő művészetének alapja nem a más plasztikus művészetekkel való kontaktusba lépés, hanem az emberi formák tanulmánya, az organizmus ismerete, a rajztudáson alapuló formakészség. Ahogy eljutott az emberi formák és organizmus ismeretéhez, nyomban szembe mert állni szobrászi feladatokkal. Az volt a hite, ami ma is, hogy az embernek a természetet kell ismernie, a többinek ő magától kell jönnie. Hogy a rajztól minden nagyobb nehézség és minden mankó nélkül meg tudta tenni az elhatározó lépést a szobrászatba, kizárólag a maga erejének s a tehetsége szobrászi voltának köszönheti. A régiek úgy mondanák: erre született. A fejlődése nem azon az alapon történik, hogy mindjobban belehatol a plasztikának, mint adott művészetnek ismeretébe, hogy számontartja a plasztika eddig felvetett feladatait s a megoldásokat, hogy végére járt a stílusoknak és törvényeknek, nem; hogy mégis mindig egyszerűbb, stílusosabb, ennélfogva plasztikusabb lesz, az az ő természetes belső megérésének és kiforrásának az eredménye, a saját dolgain való okulásnak, ösztönszerű keresése annak, hogy amit előbb sok szóval és kevésbé világosan mondott, azt mindig kevesebb szóval és annál nagyobb világossággal mondja el. A maga dolgain kellett rájönnie, hogy mi a fölösleges vagy a zavaró a szoborműben, és arra is, hogy hogy lehet elkerülni az ilyesmit. A Kalmár Elza művészetének fejlődése tulajdonképpen egyet jelent az ember fejlődésével, az ember kiforrása és megérése és nem más hozta magával művészetét. A mint ember forrongó Kalmár Elzának sohasem jutott eszébe olyan műveletet csinálni, amely kész és érett ábrázatot pótoljon. Fiatalos és zabolátlan dolgokat csinált, melyekben túlteng a temperamentum és az erő, de amelyek éppen ezért annál előkelőbb ígéretek egy olyan időre, amikor majd ez az erő adminisztrálni tudja magát. És ma, amikor elérkezett ehhez az időhöz, amikor mint ember kiforrott, természetes, hogy a művészete sem maradt el mögötte. Mely, ismétlem, mindig a leghűbb megnyilatkozása az élete egyes időpontjainak s az egyénisége formációinak. Az, hogy lírai természet, hogy a formateremtésre erős emóciók késztetik, a nyitja annak, hogy különösen kezdetben nem sokat válogatott téma és téma közt, nem sokat mérlegelte, valamely motívium kiválóan plasztikus-e - minden motívum jó volt neki, mellyel érzéseket lehetett elmondani, és amelyben élet lüktetett. És most, bár erről tán legvégül kellett volna szólnom, hozom fel, hogy ebben az egy szóban van benne a Kalmár Elza dolgainak jellemzése: élet. Az első dolgai lehetnek kevésbé világosak, mint a későbbiek, kevésbé tiszták és harmonikusak, viszont a későbbiek lehetnek nyugodtabbak, egyszerűbbek, mint az elsők, abban mind rokonságot 13