Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

290 alatt: ellenben a kisebb utcákban, nevezetesen a Montmartre-on, olyan hiányos kosztümökben járnak, mintha otthon volnának (az is igaz, hogy nagy részüknek csakugyan otthona az utca); kint esznek, este kiülnek a ház elé, kint döngetik el a gyerekeiket és feleségeiket, s kint intézik el az üzleti és a lovagias ügyeiket. És vannak sokan, nagyon sokan, akik egyáltalán nem kerülnek födél alá; napközben lihegő nyelvvel és követelődző gyomorral ődöngenek a forró utcákon és kertekben, éjjel pedig meghúzzák magukat valami padon, templomlépcsőn vagy a Panthéon tövében. Ezek a többi ember elhullajtott morzsáiból élő, munkátlan, részben munkaképtelen emberek, akiket csodálatosan kiforgatott emberi lényükből a nyomor. Húzódik tőlük mindenki, nem jól esik rájuk nézni, rajtuk keresztül rikítóan kiált hozzánk a modern nagyvárosi élet szívet tépő diszharmóniája. Szemük sohasem látja az eget, mert mindig a föld felé van fordulva, melyen a morzsákat keresik; éjjel pedig eltűnnek a gondviselő rendőrség fürkésző tekintete elől. Azt lehetne hinni, hogy a föld nyeli el őket, melynek mélyében úgy élnek, mint a vakondok; télen így is áll a dolog; nyáron azonban, aki keresi, megtalálja őket a bokrok között, a homályos zugokban, ahol gubbasztva húzódnak meg, mint a verebek. íme a kétéltű ember speciese: a téli vakondokból nyáron verébbé vedlik. Nem sokáig kell keresnie az embernek, hogy magyarokra, idegenben hányódó véreire akadjon köztük. Általában idegen földön, de különösen ebben a feneketlen Párizsban sok talajt vesztett egzisztencia, eljátszott, reménytelen élet vergődik a mieink közül. Valami kétségbeejtő tehetetlenség rí le róluk ebben a rafinált zűrzavarban, ebben a körmönfont, létért való véres küzdelemben, aminek örökös színhelye az ilyen nagyváros, a világ mindenfajta nációjának találkozóhelye, reményektől csillogó ábrándkép, kiábrándító, keserű valóság. Én nem tudom, mi a mi elveszett embereinknek a jellemzője, hanem annyi tény, hogy tipikus vonás bennük valami ősi primitívség, amely vagy teljes merevségben s az idegen viszonyokhoz való alkalmazkodni nem tudásban, vagy pedig teljes lágyságban s a túlsúlyban lévő idegen erők közt való abszolút feloldódásban nyilatkozik meg. Vagy idegenül, megértetlenül, naiv szemmel és gyenge karral állnak szembe ezzel a sorvasztó küzdelemmel, melyben nem tudják kiharcolni maguknak a talpalatnyi földet, az élethez szükséges területet; vagy pedig elkapja őket az idegen nagyváros mechanizmusának lendítőkereke, ellenállás nélkül lódítja őket föl és le, csapkodja, rántja, űzi őket, amíg csak nem zihál a mell kimerülten, szakadnak az idegek, bódul az agy, és elvész az eszmélet és az öntudat. Ekkor aztán leejti vagy lelöki őket a nagy kerék. Hiszen nem fiai ezek, idegenek, jöttmentek, semmi köze hozzájuk. És ők zuhannak alá a feneketlen Párizsban, amíg meg nem rekednek a bokrok közt, egy sötét padon, a templomlépcsőkön vagy a Panthéon tövében. És lesznek belőlük verebek, a társadalomból kiküszöbölt, a rendőrség által éppen hogy megtűrt szedegetői az elhullott morzsáknak, akikben az életösztön, az élethez való görcsös ragaszkodás abban nyilatkozik meg és merül ki, ahogy kimeredt szemmel lesik a mindennapi megélhetéshez szükséges hulladékokat.