Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

258 donképpen mi is történik a színpadon. A közönség mindig csak várt és várt, hogy no, most majd kisül, hogy miért is íródott hát ez a darab, de mire rájött volna, hogy abszolúte semmiért, végleg legördült a függöny a Fényes Sámuel úr szomorú darabjának befejezéseképp. Hát tényleg mi is történt? Nincs nehezebb és könnyebb, mint ezt megmondani. Három felvonáson keresztül, mint ahogy már történelmi darabban illik, intrikál Erzsébet, Nagy Lajos király özvegye, intrikál Mária magyar királyné, Zsigmond luxemburgi herceg, Szentgyörgyi horvát bán, Gara nádor, Miklós, a fia, Lóna, a bán leánya, Csebi Tatár, Gerő Aladár kóborlovag, Gandia, Erzsébet olasz sáfárja, Fra Bensivoglio knini püspök, Velence követe, Keseő magyar nemesifjú, udvari szolga, ajtónálló, őrtiszt, szolgák, csatlósok, püspök, udvari nép, katonák, nemesek, főurak. Egyszóval intrikálnak mindazok, akik a színlap tanúsága szerint a darabban előfordulnak. Történik 1380-ban, Visegrádon. Ó, mily koponya, melyben ilyen fogalmak rakódtak le az Emberről, a Históriáról, a sarkantyús vitézekről, a királynéról és Csebi Tatár Aladárról! Hogy mindenki házasodik, hogy szóvicceket mondanak el, kezdve a trónteremtől le a sok kijárású börtön fészkes fenekéig, hogy királynék úgy diskurálnak, mintha a budapesti éjjeli menedékhelyről menekültek volna egyenesen a Fényes Sámuel történetébe, hogy Csebi Tatár Aladár félóránként tíz földerítő nyaklevest kap a humor érdekében, ezen nincs mit csodálkozni. A színészekről a könyörület nevében szólanunk sem kellene; a legőszintébb és a legbecsületesebb törekvések is hajótörést szenvedtek volna a Fényes Sámuel úr jóakaratából. Elég annyi, hogy a fent nevezett törekvések hiányában is konstatálhatjuk a legteljesebb hajótörést, bár mindent összevéve, ha valami, a különben végtelenül nívótlan előadás lehet egyetlen menedéke a darabnak. A TAVASZI KIÁLLÍTÁS Budapest, március 31. Bihari Sándor

1 koporsója ott volt fölállítva a Műcsarnok előtermében tegnap déltájban, mikor kint jártam képeket keresni; egy piktoremberé, akit magam sem sokat kíméltem, amíg élt, akinek művészi otthona volt ez a rideg, nagy épület, és aki most ugyanide tért meg megpihenni néhány órára a koszorúk közé. Körül zárt ajtók, komor falak, félhomály, kialudt gyertyák, füllesztő virágillat. Lehangoló impressziók ülik meg ilyenkor az ember fázós lelkét, mint varjak a havas, száraz faágat. És az ember menekül a koporsós szobából át az életbe, művészetet keres, szomjas a lelke, ritmusra vágyik, új harmóniákra, színekben akaija füröszteni a látását, gyönyörködni akar a más gyönyörűségében, jár teremről teremre, keresni az életet! — és ott találja magát egy nagy koporsóban. Az élet kint pezseg a falakon kívül, ide csak morgás hallatszik be. Odakint él a művészet is. Odakint, igen, odakint, learattuk már a termést az idén. Nem közönsé-