Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.
Nyomtatásban megjelent írások
215 Az embert azonban könnyen félreértik, tiszta szándékait félremagyarázzák. Lehet, ez a sors fogja érni sokak részéről azokat az interjúkat is, melyek közlését ma kezdi meg a Magyar Szemle. Részünkről elégnek tartjuk annak megjegyzését, hogy ezek az interjúk nem amolyan színészpletykákkal foglalkoznak, mint ahogy nálunk, a primadonnakultusz hazájában illenék, hanem a színészművészet velejét feszegetik, egyrészt azzal a nyíltan kimutatott céllal is, hogy közelebbről ismerjük meg magukat a nyilatkozókat is. Mert a nyilatkozók színművészetünknek jelentős tényezői, s tőlük igen sok minden függ. A változások idején, melyet most él a magyar színészművészet, kétszeresen érdekesek ezek a vélemények s az általuk reprezentált egyéniségek. Különösen érdekesek talán azoknak, akik az ellenkezőjét vallják annak, amit az interjúvoltak vallanak. De a haladás érdeke kívánja, hogy a művészet és kultúra nevében dolgozó emberek ismerjék egymást, s ahogy ki-ki tisztában van azzal, hogy ő mit akar, legyen tisztában azzal is, amit az ellenkező álláspontot megszállott emberek akarnak. Ezt a célt akarják szolgálni ezek a beszélgetések, nem egyebet. Végül még annyit kell megjegyeznünk, hogy e sorok írója mindenütt, ahol megjelent, a nyilvánosság számára kérte a nyilatkozatokat. Ennélfogva magának nem tarthat meg semmit, és nem is tart. Nyíltságáért tehát nem vethet reá senki, valamint azért se, ha a sorok között az olvasó kiérzi az interjúvolt művészek mögött az embert, a mozgó, élő embert; ebből a megismerésből úgyis kevés jut a közönségnek, pedig fontos az is nagyon. Az eddig interjúvolt színészek és színésznők a következők: Jászai Mari asszony, Csillag Teréz asszony, Császár Imre és Ivánfi Jenő. Jászai Mari Egy nap úgy déltájban állítottam be a művésznőhöz. Nem akart fogadni, a szobaleány azt mondta, hogy a nagysága elmenőben van. Azonban mégis bejutottam, nem hosszabb időre, néhány percre. A tragikától ennélfogva nem kaphattam választ tervezett kérdéseimre, de amit mondott, így is elég fölvilágosítást nyújt annak, aki következtetni tud. Jászai Mari csakugyan éppen menni akart. Már föl volt öltözve, kalap a fején, fátyol az arcán, csak éppen azt várta, hogy érte jöjjenek. Addig, amíg ez meg nem történt, a várakozás perceit nekem szentelte. ö maga jött elém, s nyitotta az ajtót. Ahogy beléptem, megkérdezte, mit akarok. Mikor megmondtam, első percben azt hittem, ki akar dobni, olyan haragosan nézett reám, de aztán elnevette magát: — Inteqú? Ah, hagyja el, kérem, nem, én már nem állok kötélnek. Én, az elfelejtett, kivénült öreg néni, én már nem vagyok senki, nem jövök számba. Ki törődik már énvelem? És különben sem érek rá. A másik percben azonban úgy látszik, mást gondolt, mert így szólt: — Nohát, csak jöjjön be, egy-két percem még van. Utánamentem az előszobán keresztül, de ő rám pillantott, és rám rivallt:
