Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.
Nyomtatásban megjelent írások
213 nak, hogy már meg tudnak mintázni egy emberi testet, esetleg jól, tetejébe egy fejet — de ennél tovább alig megy valamelyik. Hol van hát Munkácsy szobra? Munkácsy szobrát Jobbágy 1 0 és Pálinkás 1 1 csinálta meg. Tessék a szoborterembe belépni: ami először megkapja, frappírozza az embert, az a szétfolyó fehérségek közt lendületesen kiemelkedő erős vonal, szerves forma, az a Munkácsy, mely félig ül, félig áll, nincs alatta karosszék, nincs alatta lépcső és szivarskatulya. Sablonos nincs az egészben egy morzsányi sem. Feltörő, a lapossággal szemben éppen az emelkedés tiszta vonalát és hevét kereső erőnek finom formát öltése ez a szobor. Ez Munkácsy: az, amelyik a Műteremben című képén ül, majdnem ebben a pózban, abban, mely tényleg az övé volt, mikor a vászna előtt helyet foglalt. Az egyetlen szobor, mely teljesen elüt a többitől, mégpedig előnyösen, gondolata és keresztülvitele ízig eredeti, új és érdekes. Ez az a bizonyos szobor, mely ha egy téren fel van állítva, már messziről megkapja az ember figyelmét, és vonz magához. Egyúttal az egyetlen színben elgondolt dolog, s valóságos kis remeke a szobrászati és építészeti rész szerves összetartásának; építészeti része, Pálinkás munkája, színben végtelenül finom, eredeti, új, szép és — magyaros. Hát azért lármáznak nálunk annyit hivatalos kultúrlények a magyarosért, a magyarért, hogy mikor egyszer megoldja valaki ezt a problémát, szinte ösztönszerű érzéssel, ősi megérzéssel, akkor kutyába se vegyék? Ez a magyaros nem az a kődarabra gumiarábikummal ráragasztott szűrkankó; ez a magyaros maga a diszkrét finomság és artisztikum. A legdiszkrétebb sárgás, lilás, szürkés tónusoknak összehangolása ez a talapzat, benne a zöld patinájú bronz dombormű kitűnő nyugvópontot ad, s a stilizált lilás színek finom átmenetet adnak a vörös nyers téglából fel a felső ornamentikához. (Azzal is magában áll ez a szobor, hogy a Krisztus-probléma itt a domborművön okosan és szépen van megoldva.) Ennél jobban összehangolni talapzatot és szoborművet már alig lehet: nemhogy ütné egyik a másikat, vagy csak egy fél tónussal is tolakodna valami valamelyikben, ellenkezőleg, mintha egy élőlény volna ez a két külön dolog. Színes voltánál fogva, mivel dekoratív hatásokban igen gazdag, éppen odaillenék a Műcsarnok elé, melynek és egész Budapestnek csak díszére lenne. Maga a szobor, mivel határozott forma és élő vonal, jól hat mindenfelől. Keresetlen, meglep a közvetlenségével, az igazságával, a póztalanságával s azzal, hogy ez csakugyan Munkácsy szobra. Ilyen emléket állít a művészember a művészembernek. Míg a többin csak a paletta és az ecset illusztrálja, hogy piktoremberről van szó, addig itt az alak egész lénye a művészemberről beszél. A többinek, ha kivennék a kezéből a palettát és ecsetet, s a fejét elcserélnék a Deák Ferencével, abból igen jó Deák Ferenc-szobor sülne ki; ezt nem lehet megcsonkítani, ebből nem lehet elvenni, sem hozzáadni, ez csak ennek születhetett, ez csak Munkácsy lehet, s csak Munkácsynak lehet jó. Sugárzik ebből az egész szoborból az érzés, végtelenül intim, otthonias dolog. Mozgása élénk, lendületes, ritmikus, mégis nyugodt, biztos és harmonikus. Egyszerű és szép. Ez az alak húsbólvérből való ember, gondolkozó, érző ember, művész, piktor, Munkácsy.
