Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.
Nyomtatásban megjelent írások
20 utáni rajzolással? Eleinte gyönge biz az, de később megtartja az eszében a dolgok összes jellemző oldalait, amelyeket egy pillanat alatt képes fölfödözni és magáévá tenni. Nagy vonásokkal, merészen mozgatják kezüket, amely szabad, nincs a papírhoz odakötve, hanem könnyedén, simán húzzák meg a vonalakat, amelyekből figurák, emberi és állati alakok, díszítmények és cirádák állanak elő. Négy fiú díjat is kapott a kompozícióért, pedig a kompozíció is csak az emlékezőerő kifejlődésével születhetik meg. Azok a szép levelek és virágok, miket azelőtt csak tépdesni tudtak, most összeolvadnak lelkükben szép, egybefonódó vonalakká, plasztikus idomokká, s egész könnyedén vetik papírra a kompozíciókat. Terveznek, öszszeállítanak, gondolkoznak, s műízlésük csiszolódik: tudják, mi a szép, megszeretik azt, s szívesen foglalkoznak vele. S a gyermek szívjárása, mely éppoly fogékony a rosszra, mint a jóra, nemesül, s mikor aztán embersorba nő, akkor se vásik le róla, hanem a lelkébe fogódzik, s vele marad. S hogy a sikerről is beszéljek, mely ezzel a metódussal jár, csak két ifjú embert említek, akikben a művészi képesség már elevenen nyilatkozik: Bielek Vilmos és Tóth László már egy óra alatt tudnak emberi arcot meglepő hűséggel megörökíteni. Az utóbbi díjat is nyert egy szépen megrajzolt, tiszta arcképéért, az előbbinél pedig különösen a vonások határozottsága, tudatossága kap meg bennünket. S ezek a fiatal emberek most, a kisebbek később kimenve az életbe, nem fognak-e arra törekedni, hogy másoknak is megszerezzék azt a tiszta örömet, ami nekik jutott? nem fognak-e jobban használni vele a hazának, mint holmi ostoba számtornákkal? nem fognak-e ők több tüzet éleszteni a senyvedő, szunnyadó művészeti érdeklődésben? — Munkásságuk, szorgalmuk azt mutatja, hogy igen; magyar voltuk pedig biztatni fogja őket, mert mesterüktől megtanulták, hogy nincs ország művészet, rajzolás nélkül. PÉTER ÉS PAL A nap odatűzi forró csókjait a rengő-ringó kalásztengerre, mely magába szívja ezt az éltető ragyogást, mindnyájunk édes tulajdonát. Benne van ebben a forró csókban minden: élet és halál, a magyar gazda élete, családjának sorsa, jövendője hullámzik azokban az apró, acélos szemekben, és ő szívszorongva lesi, mint serked, nő magasra a kalász, mint veti föl büszke fejét, mintha tudná, hogy ő az úr az emberek fölött. Mikor pirkad, mikor a nap még birkózik a mindenre ráboruló, sötét éjszakával, már kimegy a gazda, hogy az életbe beleüsse élesre fent kaszáját. Fölhangzik a dal, suhan a kasza, s oda hull a rend a kaszások lábai elé ... A nap mindent élesztő tüzes, szenvedélyes csókja a barázdás homlokokra forró verítéket csal ki, amely odahull a szúrós, kemény tarlóra. Ez a veríték, amely a kemény, fásult arcokon végiggyöngyözik, az ára annak a termésnek, melytől nő, izmosodik az apróság, melyből jut az ajtó előtt kalaplevéve megálló szegényeknek éppúgy, mint az Úr szent asztalának...