Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 3.)
Géza nevünk eredete: Magyar Nyelv LII (1956), 325—33
.131 teszi a jeg közszót összetett méltóságne vekben való használatra: például Jeg qu[o]nóui 'Fő qu[o]ncui' (qu[o]niui 'az uralkodó feleségének a méltóságneve'; vö. THQMSEN i. h.), amelyben azonban a qu[ojnóui a valódi méltóságnév. a jeg pedig olyan szerepet tölt be, mint az uluy 'nagy' szó az Uluy beg összetett címben. Nem meglepő tehát, hogy a jeg szó önálló méltÓ6ágnévként eddig sem a türk, sem az ujgur, sem más török forrásból nem került elő, de hiányzik az egyébként igen gazdag arab, perzsa, örmény, szogd, saka stb. feljegyzésű török szórvány-névanyagunkból is, és nincs meg a magyarsággal egykor szoros kapcsolatban volt török népeknél sem. Felmerül tehát a kérdés, hogy — NÉMETH alapgondolatát továbbra is szem előtt tartva — nem találunk-e a török, közelebbről a kazár méltóságnév-anyagban más, megfelelőbb alapszót a magyar *Gyéü számára. Űgy gondolom, hogy erre a kérdésre igennel válaszolhatunk. „Herakleios török szövetségesei" című cikkemben (MNy. XLIX, 319— 20) rámutattam arra, hogy Herakleios harmadik perzsa hadjáratának (626 — 628.) elbeszélésében a kazár uralkodó az örményeknél a jebu (a j-t İî hangértékben használom), a grúzoknál a jibyo, Theophanesnél pedig a ZiéftyA nevet viseli. Ugyanott rámutattam arra is, hogy ez a név azonos a bizánci feljegyzésű nyugati türk (EiX jCtfiovkoç, arab « középperzsa) (Sin)jibu és a szintén bizánci feljegyzésű nyugati türk (EnaçJÇevyovv névalakokkal, továbbá arra is, hogy ugyanez a név a keleti türköknél yabyu alakban volt meg. Az eddigiekhez még azt tenném hozzá, hogy a nyugati türk és kazár változat y-je megvan a Jibyo és -Çevyovv alakokban, hiányzik ezzel szemben nemcsak a meggörögösített kazár Ziíjtgk és nyugati türk -tt/louloç formában, de az arab feljegyzésű nyugati türk -jibu-ban és az örmény fel jegyzésű kazár Jebu-haii is. A y váltakozó meglétének, illetőleg már 628 táján mutatkozó hiányának a legtermészetesebb magyarázata az, hogy ez a spiráns már eltűnőfélben volt mind a nyugati türk, mind pedig a kazár alakokban. Ami a 6-t illeti, az örmény, grúz és arab forrásokban ezt az írásmódot találjuk. A bizánci -IfifiovXo; és Zté^yX /Í jának azonban a középgörögben v hangértéke volt, s bár a bizánciak az idegen nyelvi b feljegyzésére a fi-t régi b hangértékében is használták, a zevgun hangértékű -Cevyovv szintén eredeti v hangértékre mutat. Eredeti hangértékül azonban nemcsak 6-t és v-t, hanem éppen az írott formákban mutatkozó 6 ~ v váltakozásra való tekintettel bilabialis spiráns /S-t is számitásba kell vennünk. Hasonló a helyzet a török nyelv különböző más írásrendszerekkel feljegyzett régi azórványemlékeinek a területén is: bizonyos szórványok esetében a V-B írásmód legalább olyan régi. mint a b-s. Nem lehetetlen, hogy ezekben az esetekben vagy egy részükben szintén ejtésbeli fi áll az ingadozó írásmódok mögött, s a következetlen jelölésmód annak az eredménye, hogy a kérdéses adatok olyan írásrendszerekkel vannak feljegyezve, amelyek nem rendelkeznek külön jellel a bilabialis spiráns részére (vö. THOMSEN: KSZ. II, 255—6). Az arab írásos régi török nyelvemlékekben, ahol nemcsak a fi, Je a v jelölése is nehézségekbe ütközött, az arab y-vel vagy a három pontos /-fel (vö. például a Tavgaí nevet KsSgarinál) jelölt ,,v" (vö. BROCKELMANN, OsttürkGramm. 22) mögött — legalább is az esetek egy részében — szintén állhatott ejtésbeli /1. Egy 6 ~ v váltakozással egyébként is találkozunk a török nyelvek területén (vö. RASANEN, Lautg. 124—31), s nem éppen gazdag példatárunkból ítélve v vagy /5 volt a magánhangzók közötti török 6 helyén a magyar nyelv honfoglalás előtti jövevényszavait átadó török nyelv(ek)ben is (vö. mór 70
