Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 3.)
A szakrális királyság a steppei népeknél (a kazároknál és a magyaroknál): Magyar Nyelv LXX (1974), 11-7
11 népnél a királyt mágikus varázserejének megóvása végett annyi tabu-előírással vették körül, hogy uralma végül is teljes mértékben szakrálissá vált, s így a király mindennapi teendőivel egy ügyvezető királynak kellett foglalkoznia. Létrejött tehát a szakrális kettős királyság intézménye. Az arab források az ügyvezető királyt is ,,király"-nak (malik) nevezik ugyan, de nem szabad szem elől tévesztenünk azt a tényt, hogy a szakrális kettős királyságban voltaképpen csak egy király van: maga a föidönjáró isten, a dinaszta. Az ügyvezető viszont, bármekkora is hatalma a torzsszövetség ügyeiben, teljes mértékben ember. Vonatkozik ez a magyar szakrális kettős királyságra is, amennyiben Ibn Ruszta, illetőleg Dzsajhání leírása szerint a magyar ügyvezető király, a gyula intézi a törzsek összes ügyét: ,,A főnököt Áíiru/é-nek nevezik. Ez a név királyuk megkülönböztető címe, mert annak az embernek neve, aki királyként uralkodik rajtuk, dzsula. Minden magyar a dzsulának nevezett főnökük parancsait követi a háború dolgában, védelemben és egyéb ügyekben." (Vö. fordításomat: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Szerk. GYÖRFFY GYÖRGY. 52.) A 'megkülönböztető cím' jelentésű arab éi'ár BZÓ további főbb jelentései, a 'jelszó, jelvény, mottó, megkülönböztető ruha' alapján lehetséges és értelem szerint pontos fordítás volna a következő is: „Főnöküket kündé-nek nevezik. Ez a név azonban csak címe királyuknak." Dzsajháni szerint tehát a magyar nagyfejedelem ugyanolyan szakrális király volt 870—880 táján, mint a kazár kagán. Némileg ellentétben van e felfogással GYÖRFFY (Tanulmányok 141—2) magyarázata, aki általános meggondolások alapján úgy véli, hogy a nomadizáló és még nemzetségi szervezetben élő magyaroknál a két uralkodó, a künde és a gyula hatalma között csak mérsékelt volt az eltérés. A sok tabu-előírás, amellyel a kazár és magyar nagyfejedelmet körülvették, gyakorlatilag teljesen elkülönítette ez uralkodót népétől. A kazár kagán állandóan palotájában, háremében tartózkodott (Masz'údí: A Magyar Honfoglalás Kútfői, arab szöveg 254, fordítás 259; Isztahrí: MIIK. 232, 237-8; Ibn Fadiári: MHK 216, 219) Senki sem láthatta őt, és amikor négyhavonként elhagyta a palotát, egy mérfölddel a kísérő csapatok előtt lovagolt, Ha útjába került valaki, annak arccal a földre kellett borulnia (Ibn Fadlán. MHK. 214, 217; 216, 219). Hasonló előírások voltak érvényben az afrikai szakrális uralkodók esetében is (TOR IRSTAM i. m. 23 — 5, 77 — 8; HADFIELD i. m. 33 40). A kazárok a szakrális királyt tekintették felelősnek az esőért és a szárazságért, általában a kozmikus jelenségekért és a hadiszerencséért (Masz'údí: MHK. 254, 259). Szárazság vagy vesztett háború esetén, tehát ha a kazár kagán nem teljesítette hivatását, megölték (Masz'údi: i. h.). Megölése, illetőleg feláldozása akkor is bekövetkezett, ha egy meghatározott ideig már uralkodott, minthogy értelme ekkor már — alattvalói felfogása szerint — meggyengült (Ibn Fadlán: MHK. 216, 219). A király feláldozása, amint az afrikai párhuzamok mutatják, azt célozta, hogy varázsereje még idejében átszármazzék utódjára. Ugyanezzel a szemlélettel találkozunk az Afrika-kutatók leírásaiban is, akik arról tudósítanak, hogy a szakrális király megőszülése, megüregedése és impotenciája alattvalói szemében veszélyt jelent egész országa számára. A kazár uralkodó uralmának éveit előre meghatározták, mégpedig Ibn Fadlan (MHK. 216, 219) szerint negyven esztendőben. Ez a király beiktatásakor történt, mégpedig egy igen furcsa szertartás keretében. A türk uralkodónak ugyanis (a kínai dinasztikus történetírók feljegyzése szerint), ugyanúgy, mint a kazar uralkodónak (Isztahrí 231, 237) egy zsineget vagy kendőt dobtak a nya214
