Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 3.)
Ogurok és türkök Kazáriában: Tanulmányok a bolgár-magyar kapcsolatok köréből (1981), 53-7
53 rítusokat hajtott végre, tíz barbár ország követei jelentek meg előtte, hogy hódoljanak neki. Ez alkalommal jelentek meg először, amint a Szui-aunak a t'ie-lökről szóló fejezetéből értesülünk, a t'ie-lö követek is az Udvarban, hogy azután megszakítás nélkül küldjék követeiket és hódolatukat a császárnak. P'ej-kü tehát eredményesen működött, s nem maradtak el számára az újabb kinevezések és kitüntetések sem. A Szuj-su t'io-lö fejezetében, amelynek Hirth csak kivonatos összefoglalását adta, a tudósítás végén szó van a 607. évi t'ie-lö küldöttségről, valamint előbb a t'ie-lök 605. évi lázadását követő eseményekről is. Ez félreérthetetlen utalás arra, hogy a tudósítás tartalma azoktól a t'ie-lö követektől származik, akik 607-ben jelentek meg a császárnál a Heng-sanon bemutatott áldozat idején. Ez megmagyarázza, hogy a leírás kínai szempontból látszólag teljesen elméleti értékű részleteket is tartalmaz, mert azokra a t'ie-lö csoportokra is kiterjed, amelyek Kínától óriási távolságra, a bizánciak kaukázusi határainál éltek, és a gyakorlati politika szempontjából elérhetetlenek voltak. A t'ie-lö követek ugyanis, ós egyedül csak ők, nemcsak a belső-ázsiai t'ie-lö csoportokról tudtak, hanem ismerték az egész hatalmas törzsszövetség többi csoportjainak helyzetét is. Mindebben nyilvánvalóan P'ej-kü széles körű érdeklődése jut kifejezésre. Életrajzírójának feljegyzéséből is tudjuk ugyanis, hogv P'ej-kü, bár sohasem jutott el oda, írt Indiáról és Fu-linről is. P'cj-kü, illetőleg a Szuj-su 607. évi tudósítása tökéletes összhangban van nyugati forrásainkkal is. A t'ie-lök lázadásának a nyugati, európai törzsekre való átterjedése ugyanis világosan mutatja, hogy ebben az időben egy jelentős erőkből álló törzscsoport visszanyerte önállóságát a kazárokkal szemben a Kaukázustól északra, sőt kiterjesztette fennhatóságát a kaukázusi alánok népére is. Bizánci forrásainkból tudjuk, hogy ez a nép, amely a megadott időben visszanyerte önállóságát Kazáriában, az onogur bolgárok néjjo veit, amely a 610-es évektől nem volt többé a kazárok vazallusa, hanem bizánci irányú politikát folytatott. Bosporus városának nyugati türk ostroma (596) óta tehát nagyot változott a helyzet a Kubán folyó vidékén. Az onoguroknak, amint Rzintén nyugati forrásokból tudjuk, 650 tájáig sikerült fenntartaniuk kubáni birodalmukat. 650 táján a kazárok ismét megerősödtek, s támadásuk hatására felbomlott a kubáni bolgár birodalom. Egyes onogur—bolgár törzscsoportok kazár fennhatóság alatt a Kubán vidékén maradtak. Más onogur törzsek alán törzsek kíséretében a Donvec vidékére költöztek, ahol a szaltovo-majaki régészeti kultúra megalapítói lettek. Ismét más onogur — bolgár törzsek a Volga-könyök vidéke felé vonultuk, ahol a VIII. század közepe után alkottak jelentős nomád birodalmat. További fontos kubáni onogur —bolgár kötelékek előbb az Al-Duna vidékére, majd onnan 680-ban a későbbi dunai bolgár területre vonultak. 182