Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van. 2. köt. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 2.)

A kitaj nép és nyelv [MNy XXIII/1927/, 293-310.]

184 században tünt fel először, s közvetlenül a mongolok megjelenése előtt jutott el hatalma tetőpontjára. Az utolsó időkben a sűrű diplomáciai érintkezésen kívül egy igen fontos kulturális kapocs fűzte össze őket: a közös írás, melyet eredetileg a kitajok készítettek a kínai írásból saját nyelvük lejegyzésére, s amelyet később a dsürcsik és tangutok is használtak bizonyos (talán lényegtelennek nem mondható) változtatásokkal. A rájuk vonatkozó kutatások azonban nem voltak oly jelentősek vagy legalább İ6 oly szerencsések, mint a középázsiai nyelvekéi, egészen az újabb időkig, amikor is különösen KOZLOV karakhotoi expedíciója lényegesen változtatott a helyzeten, s főleg tangut nyelvanyagunk oly tekintélyesen megnövekedett, hogy szinte vetekedik az előbbiekkel, az érdeklőaést pedig egy csapásra újra feléjük fordította. Az általános tudományos szempontokon kívül a kitaj és a d6ürcsi már csak azért is megkülönböztetett figyelmünkre tarthat számot, mert az első valószínűleg mongol, a másik meg tunguz (mandsu) típusú nyelv, aminek az altáji filológiában való jelentőségét nem kell külön hangsúlyozni. A tangut pedig rokona a tibetinek, amelynek oly nemes hagyományai vannak a magyar tudomány történetében. Róluk szóló dolgozataimban megkísérlem összefoglaló áttekintését adni történetüknek, nyelvüknek, úgy amint azt a régi, szétszórt, sokszor igen kis értékű, majd az annál becsesebb legújabb anyag alapján ismerjük. A sort közülük a legszegényebbel, a kitajjal kezdem. A kitajokat az egykorú kínai feljegyzések először Kr. u. 405 táján említik (vö. már KLAPROTH: Nouveau Journal Aßiat i quo VI, 22). A kínai történetírók szokása szerint visszatekintést kapunk régibb történetükre is. Eszerint a kitajok a tung-hu néphez tartoztak, akik Ü&zak-Liao-tungban laktak, ahonnan Mao-tun hiung-nu sen-yü űzte el őket. Majd a Sien-pi hegységéből nyugtalanították a kínai határvidéket, a Han1 A magyar helyesírás szerint kitajt írunk. Filológiailag pontosabb alakhoz való ragaszkodás az egész dolgozat folyamán mindén bizonnyal zavarciag hatna, ezért époly meghonosodott szónak vesszük, mint pl. a kínait. Az orkhoni feliratokban THOMSEN kytai-t olvas. PELLIOT-Í követve, aki (La version ouigoure de 1' histoire des princes Kalyänamkara et Päpaipkara. T'P. 1914: 229) a hagyományos -af, -ol, uf helyett -ay, -oy, -uy-t ad, minthogy az I ez esetben mindig félhangzó, qftapnak kell olvasnunk. A kitaj nyelvben nazális /-vei hangozhatott, legalább is a kinai k'i-tan erre enged következtetni. A D a i Liyoo gurun-i sudur-i bithe (1. alább) Cidati-t ír, a pekingi kiejtés 6zerint (vö. már GABELENTZ fordítását: Vorwort). Ugyanez a magyarázata ABDULLAH BAIDÁWÍ 6 JUE- Düdan-jának is (Abdallae Beidavaei História Sinensis Persice e gemino Manuscripto edita, Latiné quoque réddita ab Andrea Mullero Greiffenhagio. Berolini, 1677. Szöveg 10. 1., ford. 14. 1.). Téves S. COULING megjegyzése: K'itai or Khitai, a corruption of K'itan. Also given as plural of K'itan in Mongol (S. COULING, The Encyclopaedia Sinica. London, 1917. 274. 1.)