Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van. 2. köt. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 2.)

Egy karluk törzs neve kínai átírásban [MNy XLV /1949/, 168-170.]

182 Iában megmarad (vö. Töyö gaku sohen I, 124), egyes nyelvjárásokban azonban az -ng nasalis eleme jut túlsúlyra. A szó közép-kínai kiejtése tehát *k'ung (*k'un

g), átírási értéke *küng (ritkán: *kün; vö. quniui !). A ngjijcut szókezdője, mint fentebb említettük, orálissá vált (g-). A főmagánhangzó itt is palatalis jellegű lett Cu), nyelvjárásilag olykor tiszta i-vé is válhatott vö. c'u-yüe — tigil). A szóvégi -t. ebben a korban általában r-t vagy -l-t ír át; kínai értékét -A-nek szokás felvenni. Idegen szavakban azonban még ekkor is szolgálhat szóvégi -t átírására, mint azt a tilrküt ^ t'u-kiüe közismert példája bizonyítja: mindkét írásjegy -t > -A-re végződik, s közülük az első idegennyelvi -r-t, a második -f-t ír át. A ngjiiiDt közép-kínai kiejtése ily móilon *g'u<i és *yiS. átírási értéke pedig gilt, git, gür, gir. gül. gil. A kung-yüe tehát, amely a T'ang-korban *k'ung•g'uä kiejtést képvisel, szabályosan értelmezhető idegennyelvi küngüt-nek. Meg kell még jegyeznünk, hogy a küngüt olvasat épannyira szabályos a várható *künggüt, helyett, mint pl. a kínai ciang-lciiin. ó-kínai tsiang-kjiusn szónak az orkhoni feliratokból ismert siingűn átírása.