Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van. 1. köt. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 1.)

Török jövevényszavaink és a vitás etimológiák kérdése (Torontayl, torontal) [Pais Emi. /1956/, 336-346.]

180 Ezzel szemben nem tekinthető magyar fejleménynek az mt > nt változás. noha ott is lehetséges volna. Az adatok világosan mutatják, hogy ezúttal török, pontosabban kipcsak hangtani fejlődéssel van dolgunk. Az egyetlen komoly nehézséget a szóvég jelenti. E nehézséget GOMBOCZ úgy próbálta áthidalni, hogy egy •turumtaili, v. *turumtailu származékból indult ki. E feltevésnek azonban kivédhetetlen gyengéi vannak. Igaz, a főnévből melléknevet képző tör. -liy, -lig 'valamivel ellátott, valamivel bíró' jelentésű képzőnek a kipcsak nyelvek egy részében már a ХП

—ХП1. században van -li, -li alakja (más részében -lu, -lil) is. Igaz az is, hogy a kipcsak személynevek között HOUTSMA nyomán ismerünk tai 'csikó' szóból képzett Tailu 'Besitzer eines Füllens, Reiter' nevet. A gazdag török névanyagban azonban nyoma sincs Turumtailu névnek, nyilván okkal: ez a sólyomfajta könnyen idomítható, egy év múltán szabadon eresztik, s újat fognak be helyette. De nem ez a lényeg. A feltevés tarthatatlanságát az dönti el megfellebbezhetetlenül, hogy a magyar köznév forrásául egy *turumtaili, *turumtailu alakot feltenni tiszta képtelenség. A magyar köznév és tulajdoimév egy és ugyanazon török alakból vezethető le csak, ebből következik, hogy a GoMBoeztó! feltett török alak elfogadhatatlan a magyar tulajdonnév szempontjából is. GOMBOCZ nem ok nélkül folyamodott e kényszerű magyarázathoz: igazolni akarta a magyar szóvégi l-t, s erre más, normális megoldást nem látott. A normális megoldás ugyanis a tör. turuntai >• magyar torontál, más szóval j > l fejlődés feltevése lett volna. Ezt azonban nyilván nem tartotta megengedhetőnek ő sem, MELiCHhel egyetértésben, aki szerint „Hangtanilag . . . teljesen példa nélkül való eset volna nyelvünkben, hogy eredetibb ;'-ből l fejlődjék. Egy tolvaj, olaj, baj stb. szóból a magyarban sohase lehet *tóival, *olal, *bal stb." (MNy. VIII, 387.) Nem kevésbé tartózkodó HORGER a j> ly kérdésében: ,,egy szóvégi j > ly hangváltozásra alig lehetne kétségtelen példát idézni" (MNy. IV, 321). BENKŐ ez utóbbi kérdésben lényegesen engedékenyebb, kár, hogy indokait bővebben nem közölte; szerinte ugyanis a torontál esetében j > ly > l változással van dolgunk, s ez a „változás valószínűleg magyar hangtörténeti fejlemény" (A magyar ly hang története 11). A kérdés tágan, de pontosabban megfogalmazva ez: hogyan viszonylik egymáshoz a török turuntaj (Turuntaj) és a magyar torontály (Torontály). Az összefüggés tagadhatatlan, de mérlegelendő, vajon ez az összefüggés közvetlen, vagy közvetett-e ? Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a törökben kiindulópontul csak szóvégi j (

i)-t vehetünk fel, s e szóban l vagy li (lu) szóvéget feltenni sem okunk, sem jogunk nincs. Amennyiben közvetlen kölcsönzéssel számolunk, néhány további megállapítást tehetünk. Magyar hangtörténeti okokból a szó honfoglalás előtti átvétel nem lehet, mert ebben az esetben a török -j (-i) szóvég elenyészett volna, mint Duna, búza stb. szavainkban (BÁRCZI, Magyar hangtörténet 66). A legrégibb magyar előfordulásokat figyelembe véve a ХТП., legfeljebb a ХП. században kellett nyelvünkbe kerülnie. Az átadó nyelv — az mi > nt hangváltozás alapján — kipcsak típusú török nyelv lehetett, azaz kun, esetleg besenyő. Noha az átvétel ilyen szoros — a kelleténél szorosabb — kronológiai meghatározása mellett az átadó nyelv megjelölése is lehetséges volna, végső