Makkai Béla: Magyarok temetője, Ó-Románia. A regáti magyarság a dualizmus kori nemzetpolitikában - A Magyarságkutató Intézet Kiadványai 23. (Budapest, 2021)
3. A ROMÁNIAI AKCIÓ KEZDETEI
MAGYAROK TEMETŐJE, Ó-ROMÁNIA mentum egyfelől megismétli azt a tételt, hogy a román állampolgárságú csángókért a magyar kormány „semmit nem tehet”, minthogy a nemzetközi jogban ez illetéktelen beavatkozásnak minősül egy idegen állam belügyeibe. Ugyanakkor rámutat, hogy a megmentésükre szolgáló orvosság a gyors beolvadásukat is okozó egyházi viszonyokban keresendő. A híveikkel románul érintkező olasz [valamint lengyel és német - M. B.] papok működését az emlékirat szerzője, ahogy a múltban, minorita szerzetesek kiküldésével kívánta ellensúlyozni. Ennek érdekében az esztergomi érsek közvetítését sürgette a Szentszéknél,180 minthogy a Bánffy-kormány kísérlete 1897-ben kudarcot vallott, amikor kölcsönös támogatási szerződést kötött Dominique Jaquet, jászvásári püspökkel a csángók gondozásáról.181 (A pápai Kúria politikája azonban a csángó-kérdésben mit sem változott!182 ) 180 Emlékirat a romániai magyarok nemzeti szervezése tárgyában, 1901. júl. 12. MNL OL K 26 ME 548. cs. 3879/1901 XXXI. t. 811. asz. A kérdésről bővebben 1. Seres 2002, 17-47. 181 Ám a közös külügyminisztérium a belügyekbe történő beavatkozás esetleges vádja miatt az egyezség felmondását kívánta. Klebelsberg szerint a kormány már akkor kénytelen volt lemondani a csángók segélyezéséről. Klebelsberg Kuno 1901. szept. 17-ei emlékirata. MNL OL K 26 ME 548. cs. 3153/1901 XXXI. t. 811. asz. 182 Egy a közös külügyminiszterhez intézett átiratban Tisza István úgy fogalmazott, hogy Szatíra, ahogy a Kúria a püspöki székek betöltésénél a regula di idiomate elvét hangoztatja „... midőn a csángóknál ezen elvet kirívó következetlenséggel mellőzi.” 1904. ápr. 6-i titkos levél tisztázata. MNL OL K 26 ME 631. cs. 852/1904 XVIII, t. 337. asz. 183 Klebelsberg 1901. szept. 17-ei emlékirata. MNL OL K 26 ME 548. cs. 3153/1901 XXXI. t. 811. asz. A külpolitikai megfontolásokból végül is elvetett csángó-gondozáshoz képest merőben más elbírálás alá estek a magyar állampolgárságú kivándoroltak. Az ő támogatásukról szólva Klebeisberg Kuno azt a határozott álláspontot képviselte, hogy: „elvitathatatlan jogunk, sőt kötelességünk”. De a miniszteri titkár nem kívánt lemondani a huzamos távollétük miatt állampolgárságukat elvesztett „hazátlanok” felkarolásáról sem. Indoklása a mai szemlélőnek kissé szokatlan, ám tagadhatatlanul okszerű: „...nagyhatalom vagyunk, s e [...] státus érdekében jelentékeny erkölcsi és anyagi áldozatot hozunk, természetes tehát, hogy e nagyhatalmi állás előnyeit is élvezni kívánjuk, minek meg kell nyilvánulni abban is, hogy a nemzetközi [...] érintkezésben megengedünk magunknak olyat is, mit magunkkal szemben nem lennénk hajlandók eltűrni.”183 64
