Neparáczki Endre (szerk.): Magyar őstörténeti műhelybeszélgetés - A Magyarságkutató Intézet Kiadványai 20. (Budapest, 2020)
M. Lezsák Gabriella: A magyar őstörténet kaukázusi forrásai
MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI MŰHELYBESZÉLGETÉS (Meótisz) mocsaras, szigetektől szabdalt partvidéke volt a magyar etnogenezis színhelye,8 és részben ide vonatkoztatható Kézai Simon krónikájának „Szkítia”, Transzkaukáziába pedig a „Terra Evilath”9 megnevezése is. Utóbbival összhangban a Kaukázuson túl, „Perzsia vidékén” telepedtek le a honfoglalóktól elszakadt, de velük azonos néven, „sabartoi asphaloi”-ként nevezett10 magyarok. A 13. században a domonkos rendi szerzetesek is a Kaukázus térségében keresték a keleten maradt magyarok nyomait,11 és ez az irányvonal később is meghatározó maradt12 a nagyszabású, 19. század végi Zichy-expedíciókig bezáróan.13 8 Ld.: Kézai Simon (1285 k.) krónikáját: Szentpétery 1937, 143-145. 9 A csodaszarvasmondában található „terra Evilath ” megnevezés, ahol Kézai Simon szerint Ménrót (Nimród) és Eneth fiai: Hunor és Magor születtek, a Bibliában is megtalálható, valóban létező földrajzi terület volt a Kaukázus déli térségében. Erről ld. Thúry 1897a, 401-403.; Krausz 1898, 293-305. Thúry úgy vélte, hogy Eviláth földje a Kaukázus nyugati ága alatti terület, amely akkoriban Perzsiához tartozott, és szomszédos volt Meótisz tartományával. Hunor és Magor később elköltöztek a Meótisz ingoványai közé, de Kézai szerint Ménrót (Nimród) és a többi fia, illetve utódaik ott maradtak „Persisben” és a Kézai-krónika születésének idejében (1285 k.) is ott éltek. Kézai azt is tudni vélte, hogy „testalkatra és színre nézve” hasonlók voltak a hunokhoz (magyarokhoz), és nyelvük is csak annyiban különbözött, mint „a szászoké a thüringiaiakétól” (Thúry 1897a, 399.). A Kézai-krónikában szereplő „Evilath” területe Bakay Kornél szerint sem lehetett máshol, csak a Kaukázus térségében (Bakay 1998, 17.). 10 VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár „A birodalom kormányzása” c. munkája (10. század közepe) szerint a magyarokat nem törköknek, hanem „szabartoi aszfaloi”-nak hívták. A magyar vonatkozású adatok nemcsak a császár udvarában járt Tormás Árpád-házi herceg és Bulcsu horka előadásából, hanem korábbi feljegyzésekből, követjelentésekből származnak. Ld.: DAI 171-175. (Moravcsik Gyula fordítása.) V. ö. Moravcsik 1988, 43-45.; Kapitánfíy 1997, 39-42. 11 A Richardus-jelentésből kitűnik, hogy Ottó, Domonkos-rendi szerzetes a Kaukázus északi térségében a magyarok nyomaira bukkant, Julianusék is ezért indultak ugyanarra a területre. Erről részletesen: Bendefy 2000, 218-239; Szabados 2017, 17. 12 Ld. pL Hatvani Turkoly Sámuel, Orlay János, Jaksics Gergely és Ó-Gyallai Besse János kaukázusi utazók jelentéseit. A feljegyzések szerint a Kaukázus térségében élő népek többségének történeti emlékezetében a 18-19. században még élt az a narratíva, hogy a magyarság onnan származott. Ld. különösen a Kaukázus északi előterében, a Kuma folyó mentén lévő Magyar nevű város romterületére vonatkozó adatokat, korabeli kutatásokat. Összefoglalóan ld.: Zichy 1905, 88; Vásáry 2008, 175-178; M. Lezsák 2017a, 53-75. 13 Zichy 1897; Zichy 1905; Szádeczky-Kardoss 2000. A 19. század végére viszont Hunfalvy Pál és Budenz József tevékenysége nyomán egyre nagyobb teret kapott a finnugor rokonság eszméje, amely szöges ellentétben állt a magyarság autentikus eredethagyományával. A nyel198
